{"id":3054,"date":"2019-12-30T21:00:08","date_gmt":"2019-12-30T21:00:08","guid":{"rendered":"http:\/\/new.nagygaspar.hu\/honlap\/?post_type=prozak&p=3054"},"modified":"2019-12-30T21:00:08","modified_gmt":"2019-12-30T21:00:08","slug":"barnasfekete-tortenetek-ha-peldaul-all-a-bal-az-ibolya-presszobantejbufeben","status":"publish","type":"prozak","link":"https:\/\/nagygaspar.hu\/honlap\/prozak\/barnasfekete-tortenetek-ha-peldaul-all-a-bal-az-ibolya-presszobantejbufeben\/","title":{"rendered":"Barn\u00e1sfekete t\u00f6rt\u00e9netek, ha p\u00e9ld\u00e1ul \u00e1ll a b\u00e1l az Ibolya pressz\u00f3ban\/tejb\u00fcf\u00e9ben"},"content":{"rendered":"

 <\/span><\/em><\/span> <\/p>\n

"A kit\u0171zött cél csökkenti a fáradtságot, de növeli az alkoholfogyasztást! " <\/span><\/em><\/p>\n

(Bohumil Hrabal) <\/span><\/em><\/p>\n

Vad, valószín\u0171tlenül vad és <\/span>barnásfekete <\/span><\/em>történetek buggyannak majd el\u0151 ebb\u0151l az éjszakai órán f\u0151zött kávéból. Ne igyam meg, ne zakatoltassam tovább az agyam … <\/span>! ilyesmire akart H.<\/em> <\/span>úr <\/span><\/em>rábeszélni <\/span>ott, <\/span><\/em>amikor már <\/span> <\/span><\/span>nem lehetett semmire se rábeszélni <\/span>itt, <\/span><\/em>ebben a világszögletben. A szögletet egy elfuserált konyhának neveztük, s most <\/span>itt-honi <\/span><\/em>kávéval gerjesztem a turbinákat. <\/span>Ez <\/span>még semmi. <\/span>Nemújság! <\/span><\/em>Az újság más. Egészen mélyen van – <\/span>ott. <\/span><\/em><\/span><\/p>\n

H. úr, <\/span><\/em>aki egyszer\u0171en csak melegít\u0151fels\u0151s, meglehet\u0151sen magas egyén, valami szatyorfélével bejött és álmélkodott az éjszaka közepén, hogy mégis ledöntöttem a <\/span>barnásfeketét. <\/span><\/em>S ett\u0151l beindultak a turbinák. Egy <\/span>ledöntést\u0151l<\/span><\/em> <\/span><\/em>mindig beindulnak, kivált ha <\/span>barnásfekete, <\/span><\/em>mondtam elég nagykép\u0171en. Nem csodálkozott. Allt és nézett. Magába szívta az egész teret, kiszivattyúzta a leveg\u0151t, hogy kénytelen voltam ablakot nyitni, mert azt gondoltam:<\/span> <\/span>megfulladunk mind a ketten, és rajtunk kívül megfullad mindenki, aki csak ide merészkedett. Leveg\u0151 lett, beáradt az éj gazdagabb leveg\u0151je. Ekkor érez<\/span>tem <\/span>meg azt, amit oly sokat szokott H.<\/em> <\/span>úr <\/span><\/em>különféle <\/span>, al<\/span>kalmi ismeretterjeszt\u0151 órákon ismételgetni egy bizonyos Schopenhauertól, s kiváló bölcseleti tételnek ne<\/span>vezte, <\/span><\/em>arról volt szó, hogy – <\/span>"Minden szeretet részvét" – <\/span><\/em>s ehhez iszonyúan szép történetek társultak. Most kell betenni az ablakot. Betettem. Az éjjel, már az éj leple alatt bejött: a szeretet és a részvét. Itt vagyunk. <\/span><\/p>\n

Folytassuk a nappal egy jobb órájával, például ott, hogy …H.<\/em> <\/span>urat <\/span><\/em>elhagyva, az E5VÖS Klub forgatagából átmentünk néhányan az IBOLYÁBA<\/span>. <\/span><\/em>Az IBOLYA, mint tudjuk virág is, presszó is, s\u0151t még újabban – öblös el\u0151terében – tejbüfészer\u0171 képz\u0151dmény is. Az egyik kenderszakállas barátom, míg szorgalmasan kortyolgatta a meleg sört, egyre csak hajtogatta, hogy létezik egy <\/span>N\u0151itejgy\u0171jt\u0151 és -elosztó állomás. <\/span><\/span><\/em>Látta a telefonkönyvben. Azonnyomban a telefonkönyvhöz rohantunk volna, de momentán <\/span>ott <\/span><\/em>nem lehetett rohanni. S\u0171r\u0171n voltak a széklábak, vendéglábak, és a kissé öregecske pincérn\u0151lábak. Igy hát csak kérdeztük: van-e számunkra való telefonkönyv? Volt. Belelapoztunk. Es a szakállas barátunk megnyerte volna a fogadást, mert több ilyen <\/span>n\u0151itejbegy\u0171jt\u0151 <\/span><\/em>is <\/span>létezik, <\/span><\/em>van Budapesten. Ez jó vitaalapnak látszott egy egész délután eltöltéséhez, de mégis inkább arra terel\u0151dött a szó, hogy …      <\/span>, <\/span><\/p>\n

És ekkor H.<\/em> <\/span>úr <\/span><\/em>is utánunk szökött az IBOLYÁBA<\/span>. <\/span><\/em>Ott állt tanácstalanul az ajtóban, mígnem integetésünkre felénk vette az irányt, kissé bukdácsolva, néhol óvatosan oldalazva közeledett asztalunkhoz. Két szék közé egy harmadik széket nyomorítottunk, s oda ülhetett. A sör már hidegebb lett a h\u0171t\u0151ládában, ebb\u0151l kértünk újabb kört. H.<\/em> <\/span>úr <\/span><\/em>csaknem egy hajtásra kiitta az üveget. Poharat nem kért, egy szép, testes korsónak képzelte a kezében lev\u0151 <\/span>barnásfeketét, <\/span><\/em>amikor szájához emelte, mint valami kitikkadt pályamunkás, vagy bányából felszínre vet\u0151dött m\u0171szakvégi vájár, úgy kortyolta, oly mohón eresztette le torkán a sört. Egy keveset azért hagyott az üveg alján. Jámborul nézett körül, és azt a csöpp maradékot csecsem\u0151knek való tejnek láttuk <\/span>ott <\/span><\/em>az<\/span> üveg irdatlan mélyén. Habzott, szinte gügyögött, hogy<\/span> <\/span>igya már meg H.<\/em> <\/span>úr, <\/span><\/em>mert összemegy kicsinységébe<\/span>n. <\/span>De nem itta meg. Unottan hagyta, rázogatta, melegítette, szinte felforralta. Nyeleten felüli "n\u0151itej" volt, nem ízlett H.<\/em> <\/span>úrnak. <\/span><\/em>A következ\u0151 körökben mi is igazodtunk ezen – IBOLYABAN folyó – happeninghez. Csak úgy üvegb\u0151l ittuk a sört. A pincérn\u0151k el\u0151ször rosszallóan néztek ránk, aztán élvezték, hogy nem kell poharakat töltögetniük. El is tüntették a poharakat az asztalról, nehogy leverjünk egyet is, mert a kezek széles mozdulatokba kezdtek. H.<\/em> <\/span>úr <\/span><\/em>hallgatta barátaimat, akik most <\/span>neki, <\/span><\/em>az iderándult H.<\/em> <\/span>úrnak <\/span><\/em>akartak csillogni; egymás<\/span> szavába vágtak, koszos restivé fokozva az illatos virágról elnevezett vendéglátóhelyet. Cigarettafüstön át, éktelen zajon át, mondták, mondták a magukét. Afel\u0151l<\/span> <\/span>nem lehetett kétsége H.<\/em> <\/span>úrnak, <\/span><\/em>hogy amit mondtak, az az övék volt: testestül, lelkestül, szóstul, mondatostul.<\/span> <\/span>Jószerivel H<\/em>. <\/span>úr <\/em>és én lettünk a nyájas, figyel\u0151 személyzet, meg egy-két, mindig mindenütt idegen kártyákba pislogó, szomszéd asztalbeli elefántfül\u0171, de veszélytelen, elázott ürge. (Ambátor ázottságot jól lehet színlelni; ezt tanítják a rend\u0151riskolában. Legyenek áldottak, gondoltam, a mesékbe kezd\u0151 barátaim helyett.) <\/span><\/span><\/p>\n

… És akkor olvasom <\/span>a Literárny Listy június <\/span><\/em>17-i számát, no nem máskor ám, hanem éppen 1968-ban, s látom,<\/span> <\/span>hogy nekünk is szól egy passzus; nagyon ide szólt az akkor, nagyon a szívembe szólt, szúrt is fájt is. Vagy 120<\/span> <\/span>hónap, irdatlan óra és perc telt el azóta, s közben mukk sem! Akkor… átforrósodtam, és nagyon kezdtem drukkolni nektek barátaim, írók, újságírók. Kezdett érdekelni: mir\u0151l írnak nekem, mir\u0151l hallgatnak nektek? Bevallom, hogy annyi szavam lett volna a Helyzetre … <\/span>! <\/span>több<\/span> <\/span>mint <\/span>kétezer, <\/span><\/em>pedig az is nagyon sok volt akkor, s f\u0151leg <\/span>utána, <\/span><\/em>amikor mégsem úgy alakult, mert a <\/span>s\u0171r\u0171 <\/span><\/em>szemöldök\u0171 tanár úr, <\/span><\/em>a fiúcskák osztályf\u0151nöke, másképp gondolta, és eltörölte az osztály eminens tanulóját. Feltörölte vele a osztályt. Persze ebbe a kisebb stréberek jócskán besegítettek. Err\u0151l a <\/span>s\u0171r\u0171 szemöldök\u0171 tanár úrróll <\/span><\/em>egy barátom – tíz év múlva – verset írt, s <\/span>Vegy-tan <\/span><\/em>cím­mel megjelentette a <\/span>Kortárs <\/span><\/em>nevezet\u0171 lapban, aztán meg egy 82-es kiadású kötetében. Akkor még a s\u0171r\u0171 szemöldök\u0171 tanár úr uralkodott, s \u0151 is könyveket írt, azaz: egy munkaközösség írta helyette az életét. Már alig beszélünk err\u0151l a tanár úrról, a minap viszont Viszockijról olvastam, nagy szerelmének, Marina Vladynak szép emlékezését, s ott vagyon leírva, hogy akkoriban szinte mindenki, aki számított valakinek, vagy számítani akart!, a nagy tanár úr s\u0171r\u0171 szemöldökét is magára öltötte, maszkírozta. Viszockij csupán egy Mercedesre akart szert tenni, mert a s\u0171r\u0171 szemöldök\u0171 ilyet vezetett … <\/span><\/p>\n

"Fiai meg tankokat" – nyögi ki a másik barátom. Ebb\u0151l már látszik, hogy szeretné átvenni a szót. <\/span><\/p>\n

A mesél\u0151 átadja a stafétát, és szájához emeli az újabb, egyre hüvösl\u0151 <\/span>barnásfekete <\/span><\/em>üveget. <\/span>H.<\/span><\/em> <\/span>úr <\/span><\/em>is, de még az el\u0151z\u0151 történet ízét beleképzeli a sörbe, mert lassabban issza. Gondolkodik a sör a szájában, szinte tejjé válik. A tej meg a sör egy vegytani folyamatban mivé változik? Ilyesmire lehetne gondolni. <\/span>H.<\/span><\/em> <\/span>úr <\/span><\/em>meg tán arra gondolt, hogy egyszer, a valóságban is, ifjúkorában a Nymburk melletti vasútállomáson, szerény forgalmistaként miként ivott a kecsketejre egy pohár sört, és micsoda beteg lett a forgalmista-gyomor! A f\u0151nök úr csaknem elzavarta, mert nem tudott megállni el\u0151tte, nem tudott szalutáIni a vonatoknak. Mindenki részvétlen volt iránta, még Schopenhauer is, pedig t\u0151le igazán jöhetett volna valami szolidaritásféle. De nem jött, csak a f\u0151nökné asszony, aki különösen lehordta, amiért a gyomrát így megháborította… <\/span>H.<\/span><\/em> úr <\/span><\/em>e gondolatait elhessentve, példásan érdekl\u0151d\u0151 tekintettel meredt a következ\u0151 akadályfutóra, szócsépl\u0151re: szakállas barátunkra. <\/span><\/span><\/p>\n

…Nem<\/span> <\/span>volt kis bátorság, de én bementem még az évtized elején a Buktatásügyi Miniszterhez, akinek a kreolb\u0151r\u0171 Csitári Natália (volt) a titkám\u0151je. Tudjátok ki az a n\u0151, az a gyönyör\u0171? Akit G. költ\u0151barátunk, az el\u0151bb em1egetett, <\/span>a s\u0171r\u0171 szemöldökben <\/span><\/em>is korát megel\u0151z\u0151 protestátor akart megszöktetni, de csak Paksig jutottak. Valami márvány- <\/span>(és atommal sugarasított) <\/span><\/em>kultúrcentrumban<\/span> <\/span>költ\u0151i estet rendeztek G.-nek. A hölgy meg várt rá, várt valami éktelenül szép piros hálóingben, hogy tovább szöknek az <\/span>éjszakában, <\/span><\/em>s legalább a hajnalig eljutnak. G. csalódott, és Natália is; de el\u0151bb G. kezét álmában összekötötte a szokatlanul izgató hálóalkalmatosság övével (hogy a csalódás teljes legyen!), nehogy az <\/span> <\/span><\/span>éjszaka leple <\/span><\/em>alatt mégis felébredjen valami alantas ösztön, és álmában lepje meg a piros ruhás <\/span>márnemszüzet. <\/span><\/em>A történetet aztán Cs. Natália mesélte tovább barátn\u0151inek. Derültek persze. G. meg kerülte, és kerüli a kreo1csirkét. Bosszúból egyszer így hallottam t\u0151le emlegetni e kívánatos hölgyet, kinek most színe el\u0151tt álltam, s aki bebocsátott a miniszterhez, a híres-neves Buktatásügyihez. <\/span><\/p>\n

Ahhoz a rendkívül ravasz, élveteg, hátbavereget\u0151s, brutális arckifejezés\u0171 elvtárshoz, aki a buktatás atyamesterének számított. Természetesen bukás el\u0151tt álltam, s azt szerettem volna valahogy elodázni, mert igen rosszul jött ez a zuhanás. Még reménykedtem, érveket sorakoztattam. \u0150 meg konyakos poharakat, és sajnáltatta magát, hogy úgymond neki is gazdái vannak, és a partvonal kijelölésében kénytelen mások véleményét is figyelembe venni: szóval tudatta, hogy most megiszunk még egy-két kupicával, de a hónap <\/span>végét\u0151l <\/span>már nem ott, és nem az vagyok, hanem valahol <\/span>egészen máshol, <\/span>s valami egészen más, mint eddig. Az "elmeszelést" szürcsölve <\/span>adta tudtomra. Kínomban ilyeneket mondtam neki, utalva a zavarra, kapkodásra, fejetlenségre (és itt szó szerint a saját fejem leszerelésé<\/span>re gondoltam), hogy "barátocskám", ha tetszik, még egy-két hétig f\u0151nököm, szóval <\/span>azt bátorkodtam mondani a konyak biztatására is, hogy "már nem vagytok a Helyzet elvtársai", <\/span><\/em>majd mikor el <\/span>akart b\u0151dülni, így fordítottam a szórendet, (nagy stiliszta hírében állt <\/span>egykoron), hogy "már nem vagytok elvtársai a Helyzetnek". <\/span><\/em>Megértette. S tökéletesen elliluIt, <\/span>majd barnásfekete <\/span>lett <\/span>a különben szürkés macskaszem és villámokat lövellt. Üvöltött <\/span>egy keveset, de nem tudta foly<\/span>tatni, mert minden különösebb kopogtatás nélkül, mézédes mosollyal <\/span>a kreol Cs. <\/span>Natália vágtatott be, és kivonszolt az \u0151rjöng\u0151 miniszter el\u0151l. <\/span>Az ajtót már én tettem be er\u0151sebben. Cs. <\/span>Natáliának kezet csókoltam. \u0150 meg csak annyit mondott: "egyszer megüti a guta a jobb mondatoktóI". <\/span>Ezért máskor legyek <\/span>szerényebb, sz\u0151nyegközelibb, s ne az elveket <\/span>kérd\u0151jelezzem meg, hanem valami mást. Például mit? – kérdeztem. Azt kitaláljuk majd el\u0151tte, <\/span>csak hívjam fel. <\/span>De nem hívtam fel, <\/span>mert eszembe jutott G. barátom története. Persze Cs. N atália nem tudhatta, hogy én ismerem ezt az általa <\/span>terjesztett történetet, piros övvel s egyebekkel… <\/span><\/p>\n

H.<\/span><\/em> úr <\/em>a következ\u0151 üveget emelintette szájához éppen, amikor barátunk befejezettnek nyilvánította <\/em><\/span>mondókáját, így H.<\/em> úr <\/em>hagyta csöppet kifutni a habot. Szóval <\/em><\/span>habozott az, és H.<\/em> úr <\/em>is, hogy illend\u0151ségb\u0151l föltegyen-e <\/span>egy odaill\u0151 <\/span>kérdést. A kérdés így szólt: <\/span>és Natália még mindig kimenekíti-e a bukásra ítélteket az úrelvtárs szobájából? <\/span>Már nem – mondotta a mesél\u0151, <\/span>mivel éppen – friss információ – szoptatós anya. Tehát itt megint a tejnél vagyunk, n\u0151itej, kreoltej, anyatej. És az éppen sör is lehet! Valamennyien H. úr <\/em>vidámságával erneltük fel barnásfekete <\/span><\/em>üvegünket: mint az anyatejet, mint Natália anyatejét. G. azon töprenkedett, hogy ama formás, nem túl nagy, nem túl kicsi keblek vajon miIyenné lettek, amíg a tej elérte az \u0151 csendes, csecsem\u0151 szájába való édes útját? Mert G. is ott ült; szerényen és kívülállóként f\u0151hallgatónak jelölte magát <\/span><\/em>e meleg délutánon. Arra gondolt, NatáIiából igazán csak arcrészek tetszettek, a száj vonala és a szemek vonzották. Az orr hosszabb volt a kelleténél. Igy maradt már meg. Igy, így. <\/span>Tej és sör. Anyatej és anyasör – döcögött magában szakállas barátunk. Szegény Buktatásügyi Miniszter sem élte meg azt, hogy egyre kevésbé elvtársai már a helyzetnek, <\/span><\/em>a sok buktatás az életébe került, a partvonal (talán meggy\u0151z\u0151dése ellenére való) napi tologatása még a bikaer\u0151s és ravasz természetet is megviselte. Isten nyugosztalja, hiszen neki is volt Istene! Nagyon is volt! Volt. <\/em><\/span>Volt. Kár. Kár… <\/span><\/p>\n

… Úgy száguldottam lefelé a lépcs\u0151n, mint a Patyomkinban a gyerekkocsi, mivel egy n\u0151 el\u0151l egy másik n\u0151 után loholtam. Ez egy tökéletes préshelyzet akkor, mondanám, de nem mondom. Inkább azt, miképp folytatódott. Február volt, és a Várnegyedben egészen tavaszinak mutatkozott az id\u0151. A tet\u0151k villogtak a napfényben; ha Isten lepillant, akár n\u0151i térdeknek is nézheti \u0151ket, melyeknek majd vezekelniük kell mindeme villogásért. Tavasz volt februáriusban!!! A Szent Sebestyén templom harangjai méltóságteljes zúgással ontották a déli nótát: Bam-Bi, Bam-Bi <\/span><\/em>– <\/span>aztán meg így: Bim-Bam, Bim-Bam. <\/span><\/em>Azon a helyen voltunk, ahol Klára asszony azt szokta kémi, hogy most forduljunk a Duna-parti lépcs\u0151k irányába, kizárólag a helyzet áttekintése végett. A Helyzetet mindig át kell tekinteni. KIára aszszony korát meghazudtolva, mint valami ifjonti szeret\u0151 ugrándozott, szökellt mellettem. Árulkodni tilos, de ötvenedik évében is módfelett kívánatos volt ez a kortalannak t\u0171n\u0151 hölgy, akit Klárának hívtunk. A menése, (az a csábítóan ringó!) külön mutatványnak számított, és jól fejlett, sokat próbált melleit még mindig szabadon lengette. Semmi zárt, abroncsos korlátozás, melyet a rafinált "melltámaszok" szoktak elkövetni. Klára asszony az a hölgy volt, aki még ifjú szeret\u0151i óvodáskorú gyermekeit (naná, hogy fiúkat!) is szereti elcsábítani, arra számítva, hogy van jöv\u0151, van jöv\u0151kép, hogy \u0151 még 70 éves korában is olcsón tatarozható állagban lesz. Igy jött mellettem, amikor a szokásos lépcs\u0151aljai mellvédhez értünk. Elgondolkodtam ekkor azon, hogy tegnap ilyenkor valamiért otthon ültem, és a feleségem meg almahámozással foglalatoskodott. Galádul néztem a konyha kövezetére lehulló, kunkorodó almahéjat s arra … aztán elhessegettem a gondolatot, de szerény vigaszként mégis csak Klára asszony füstszín\u0171 harisnya­nadrágjára gondoltam. A nemgondolás olykor még rosszabb gondolatokat szül! Az almagerezdek ott sorakoztak a kéjérzett\u0151l fölspannolt almareszel\u0151 <\/span>el\u0151tt. <\/em><\/span>Ma le lesz reszelve a n\u0151, döntöttem el. Feleségem baljósan pillantott fel a foglalatosságából. A gyerek meg ébredezni kezdett a kis ágyban. Klára asszony most itt liheg a fülem tövébe, s azt mondja: egy kis mesterkedés, és a hétvégén két napra elugorhatnánk a kocsiján ide meg oda, de leginkább egy alig elkészült vidéki szállodába. Tegnap olvasta, hogy "próbaéjszakákat" lehet venni, s mi még ott nem jártunk együtt, hát borzasztóan izgatja a dolog, momentán err\u0151l akarna velem értekezni, hogy megoldható-e, mert ez dönt\u0151 lehet a mi <\/span>kapcsolatunkra. <\/span><\/em>A kapcsolat különben alig féléves, mindazonáltal elég intenzív. Ezt Klára asszony alig követhet\u0151 hivatali-üzletköt\u0151i elfoglaltsága teszi lehet\u0151vé, meg az én buzgalmam is. Mint egy \u0151rült megyek e nem fiatal csirke után, mivel rendkívüli n\u0151nek tartom, és csodálom, meg ismereteimet is akarom b\u0151víteni, hát nem esik nehezemre. A többi, az olykor igen, mert a n\u0151 bizony szeszélyes: furábbnál furább, szokatIannál szokatlanabb kívánságai vannak. Eddig még állom a próbát. Otthon titkos naplót vezetek, ebben komoly összehasonlító (filoló­giai) értekezések vannak bizonyos futó kalandok szerepl\u0151ir\u0151l, és néhány tartósabb kapcsolat h\u0151sn\u0151jér\u0151l. De ez a perszóna lekörözi valamennyit. Lehet, hiúságom iratta le mindezeket velem, de titkos képességeimet úgy csalogatta el\u0151, hogy szinte m\u0171vésznek éreztem már magam, amolyan erósz-zseninek, kissé elferdült erotomán fickónak, akit a végzet vagy a szerencse környékezett meg e n\u0151 képében. Ugy képzeltem, hogy KIára asszony is megtalálta az \u0151 legnagyobb gyémántját, és most azt csiszolgatja rendületlenül. T\u0171rtem, s\u0151t jól és kulturáltan t\u0171rtem, hogy csiszoljanak! A csiholás szó is használatos lehetett volna e tárgykörben. (Tudott kell\u0151en lángot csiholni.) Egyetemi fokon szeminarizált velem, s ilyen végmondatai voltak: (ilyenkor magázni szokott) "Jó Uram, ha maga bennem, én akkor magamon kívül!" Szóval rendesen föl tudott menni a stílusához, mint egy mostani, poénos szövegeket gyártó prózaíró, aki bolondítani képes néhány tucat, min\u0151ségi olvasóját (f\u0151leg n\u0151ket). Szerencsémre, én itt nem voltam író, csak olvasó. Hallgattam Klára asszony ismétl\u0151désekbe is bocsátkozó, liheg\u0151 végszavait. <\/span><\/span><\/p>\n

Hát bolondultam én jó darabig. Itt nem lehetett rövid mondatokat suttogni, itt a hosszú kéjben megmártott, (megszenvedett) mondatok, szövegtöredékek adták ki magukat leggaládabbuI. Valaki azt hihette, ha hallgatózott a legkülönböz\u0151bb helyszínek (többnyire barátn\u0151i <\/span>"lakosztályok", kölcsönbe kért szobák) ajtajain, hogy a n\u0151 átszellemülten fitogtatta m\u0171veltségét, s olykor aztán váratlanul nagyon eredeti lesz. Végül nem mentem el a vidéki szálloda kínálta (és Klára asszony áhította!) "próbaéjszakára", mert egy (névtelen) telefonáló figyelmeztetett. Mire is? Lényegtelen. Lemondtam az indulás el\u0151tt pár órával. Klára \u0151rjöngött, a telefonba intett búcsút (szinte láttam a kezét), kirúgott, fenyeget\u0151zött. Ekkor értettem meg: mégis eljárt felette az id\u0151! Igaz, azt is megtudtam, a fél nap elég volt Neki arra, hogy egy alkalmi" próbaéjszakást" szerezzen, ha már lefoglalta a szobát. Ez bántott egy kicsit. És soha többé nem láttam Klára asszonyt. Egyszer\u0171en a föld nyelte el, vagy az alkalmi ismer\u0151s is nagyra értékelte…<\/span>‘ <\/span>amit én is nagyon szerettem benne. S elvitte a világ szebb zugába, el a Duna mell\u0151l… <\/span><\/p>\n

Ekkor H. <\/span>úr <\/span><\/em>azt mondta váratlanul, alighanem már találkozott ezzel a n\u0151vel, de nem rémlik a neve, vagy nem a KIára rémlik, különben minden stimmel. Barátunk csak nézett, de szapora kérdéseinkre sem árulta el, hogy miért nem ment el akkor, azon a végzetes napon. Vagy ki tudja?! S mire figyelmeztette az a névtelen telefonáló… <\/span>? <\/span><\/p>\n

Megtehette volna, hogy fittyet hány a figyelmeztetésre, mint azon botor egyetemisták, akik a hetvenes évek elején, egy Ráday utcai albérletben, szobatársaim voltak, s délel\u0151tti foglalatosságként csoporttársn\u0151ikkel "szeminarizáltak" holmi <\/span>polgaz <\/span><\/em>és <\/span>terv\/statisztika <\/span><\/em>el\u0151a­dások helyett (közel az egyetemhez), de arra nem ügyeltek, amit én minden reggel elmondtam nekik: "barátocskáim – <\/span>nem tudjátok sem a napot sem az órát! ­<\/span><\/em>ha szirénázó ment\u0151t hallotok, akkor a kolleginákat azonnal kidobni a Mátyás utcára néz\u0151 ablakon, mert jön a szigorú erkölcs\u0171 rend(\u0151r)f\u0151nökn\u0151, M. kisasszony" – aki a sebészeti klinikáról hazaugrott hetente egyszer-kétszer ellen\u0151rzést tartani, s mindig volt eredmény. Nekem meg csak annyit mondott: megint új szobatársai lesznek! Szirénázó ment\u0151r\u0151l mindig ez jut szembe. Meg az, hogy mi mehet egy baleseti sebészeten, ha a f\u0151n\u0151vér szirénázó ment\u0151vel jár haza, vizitbe. Elképzeltem, hogy az összes ment\u0151sof\u0151r a kegyeiért eseng, ámbátor \u0151 inkább már a hatvanas éveit tapossa. Hiába a n\u0151k mindenre képesek, nem ismernek lehetetlent, ha érdekeikr\u0151l van szó, Ezért gy\u0171lölhetnénk is \u0151ket, de sokszor éppen ezt csodáljuk bennük; a magunk gyöngeségét ragozgatjuk, s fölmentést keresünk. lIyen meg olyan fölmentést. Ne keressünk! Barátunk elpanaszolta Klára asszonyt, és kész. <\/span><\/p>\n

Egy újabb kört tett elénk a <\/span>barnásfekete, <\/span><\/em>kissé megviselt arcú, cigarettafüstben pácolt felszolgálón\u0151. A szája szögletében lév\u0151 halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy az irdatlan IBOLYA-zajon át is követni tudta barátunk szépszomorú, tanulságos és befejezetlen történetét. Néztem ezt a <\/span>barnásfekete, <\/span><\/em>fáradt arcú n\u0151t. Sokféle történetet tudtam elképzelni róla. Ha nem lenne még két mesére jelentkez\u0151 barátunk, azt a játékot javasolnám, hogy foglaljuk össze e n\u0151 eddigi és majdani életét, s a különböz\u0151 verziókat tárjuk fel el\u0151tte, mondjuk záróra után, s kössünk fogadást arra nézvést, hogy elfogadná-e ezt a szokatlan szituációt, s ha igen, melyikünk története találna legjobban. A vesztesek a holnapi söröket fizetik, mert H<\/em>. <\/span>úr <\/span><\/em>holnap még városunkban lesz, s csak aztán utazik el Prágába. A <\/span>barnásfekete kantinetta <\/span><\/em>valahogy megérezte az agyamon átsuhanó \u0151rült ötletet, de semmi bíztatást nem láttam egykedv\u0171 arcán. Azt hiszem sajnált kicsit bennünket. Itt töltjük az id\u0151t, itt költjük a pénzt. Igaz, még nem tudhattuk ki fizet, csak azt, hogy H<\/em>. <\/span>úr <\/span><\/em>a vendégünk ma is, holnap is. <\/span><\/p>\n

Újabb, talán az utolsó kör következett. A <\/span>barnásfekete <\/span><\/em>felszolgáló, akit kantinettának neveztem az irdatlan zajban, füstben – elénk tette a jéggé fagyott üvegeket, úgy, hogy melengetni kellett sokáig, miel\u0151tt kortyolni kezdtük volna az italt. Záróráig még lehetett egy szolid óránk. Meséltünk hát. Egyik, írói körökben forgó asztaltársunk mélyen nézett H<\/em>. <\/span>úr <\/span><\/em>szemébe, és ezzel a történettel szórakoztatta, mondta, mint a vízfolyás, azt hittük, hogy olvassa a talált szöveget. <\/span><\/p>\n

" .Azt hallom, hogy az egyik közép-kelet-európai írótársam mostanában nagy becsben van: akaratán kívül és engedélye nélkül illetéktelen olvasókat toboroztak köré, s tette ezt országa – mely egyben neki <\/span>hazája <\/span><\/em>is! – <\/span>Vers- és szövegértelmez\u0151 munkaközössége <\/span><\/em>(esetleg titkos GMK-ja), mellesleg politikai hangulatjelentéssel megbízott testülete; fáradtságos munkával kimutatta némely régebben közölt s néhány újnak számító versér\u0151l, hogy <\/span>van bennük valami szokatlan. <\/span><\/em>Az egyik vers magán- ­és mássalhangzóinak reciproka megszorozva a tárgyév hónapjával, és elosztva a megjelenésében ludas folyóirat évfolyamával, pontosan mutatta az ország adósságát, kemény valutában. A bizaImas iktatóban aztán a szorgos és túlteljesít\u0151 interpretátorok fülébe már így ment: kemény vers! A bankemberek bólintottak, akik valóban kilátástalannak ítélték, ítélik a helyzetet: tudtuk mi ezt eddig is, de <\/span>lírában <\/span><\/em>azért csak több és izgalmasabb. A költ\u0151t, ahogy mondják, úton-útfélen alkalmi szócipel\u0151k kitüntették <\/span>els\u0151- <\/span><\/em>és <\/span>f\u0151rezon\u0151r <\/span><\/em>címmel, és még haragudtak is rá, mert felülr\u0151l ellesett feltétlen elvh\u0171séget és el\u0151menetelt sejtetett. Más verseiben, más és egyszer\u0171bb matematikai módszerekkel csupán verssorokat számoltak, aztán köbre emelték, talán még gyököt is vontak a rettent\u0151 nagy számból, s el\u0151ttük hevert egy ártatlan évszám. De ha jobban megnézték nagyítóval, akkor már nem is olyan ártatlan. Szinte ezt keresték! sejtették, hogy Valakinek emlékezetes lehet (esetleg régt\u0151l álmatlanságot okozó); halála után még sokáig?, kiadhatatlan emlékirat elkövetésére sarkalló. De a szám lehet családi viszályokat szító is, ha éppen az ügyeletes, pimaszul ifjú szeret\u0151 éveire rímel. <\/span><\/p>\n

Ha már van ez a munkaközösség, dolgozzék. És dolgozott. És értesítette a legf\u0151bb károsultakat. És várta, majd sürgette a kemény intézkedést. És <\/span>tán zsarolta is azzal: megszell\u0151zteti, ha nem lesz elég kemény. <\/span><\/em>Az illetékes olvasók már rég nem olvastak folyóiratokat, pláne badar verseket\/ szövegeket; de a TV történelmi propagandasorozatait, folytatásos szerelmi lihegéseit is mell\u0151zték a f\u0151m\u0171sorid\u0151ben, s most lám, eretnekül, a szétkürtölt kóddal, zsebszámológéppel a bet\u0171k mellé ültek. Olvastak szakadatlan, és végtelen számú megfejtéshez jutottak. <\/span><\/p>\n

Im, l\u0151n a csoda: a Popper Leó-i "termékeny félreértés" kivirágzása az esztétika-elméletek mocsaras évtizedében. Persze, az igazán haszonelv\u0171ek (a tudást azonnal kipróbálók!) a kijött számokkal totóztak, lottóztak. Nyertek is! <\/span><\/p>\n

A költ\u0151 meg nyelt, visszanyelt egy-két szót, mondatot. De tehette, mert már úgyis a jöv\u0151be látott, mint egy horoszkópszerkeszt\u0151, Brnó-i (brünni) most már párizsi cseh-morva író, aki csupán a megélhetés miatt, átverésb\u0151l, a kajánság megtapasztalása kedvéért kalandozott <\/span>horoszkópikus <\/span><\/em>tájakon. <\/span><\/p>\n

Az interpretátorok versre\/ szövegre fogékony elitje terjesztette persze azt is, hogy csupán esztétikai szépségekért id\u0151z e szavak társaságában. Ezért hevert kollégám könyve, kéziratban, ki tudja meddig, árván várakozva egy ártatlan mosolyú m\u0171szaki szerkeszt\u0151 polcán. Várva valami aláfirkantott engedélyre. Azt is ter<\/span>jesztették, hogy a szerkeszt\u0151k az írók barátai; viszont az írók a szerkeszt\u0151k ellenségei. Ezért van úgy néhanap, hogy a szerkeszt\u0151k rákényszerülnek – a munkamegosztásból adódó szabadság okán-jogán! – a félelemre. Szabadon félnek a szerkeszt\u0151k, mert látják a prédát és a rossz példát. Például közép-kelet-európai barátomat. Mert az írók mindig szabadok; hiszik, akik hiszik. A többség nem hiszi, csak azt tudja, hogy szabadság nélkül is van irodalom, s\u0151t: igazán anélkül van! Ez<\/em> <\/span>a <\/span><\/em>tétje: <\/span><\/em>lehet-e így? <\/span>Ezen a tájon így lehet. <\/span><\/em>Lehet még egy darabig. Ha találkozunk Költ\u0151barátom az <\/span>életben, <\/span><\/em>mint egykor Tomiban, (Konstancán) Ovidius szobránál, vagy Gdanskban a Hajógyári emlékm\u0171nél Mi3osz verse alatt, vagy a t\u0171zijátékban pompázó Strugai-hídon, minderr\u0151l megkérdezem; és megkérdezem Plovdivban is, a Lamartine-házban egy sejtelmes éjszakán: mégis ennyire fontos volna … ? Volnánk? Mernénk? Igen, egy igaz sorért <\/span>kimernénk <\/span><\/em>a tengert. Ett\u0151l fél a tenger. .. <\/span><\/p>\n

E prédikálós hangú "röpdolgozat" láthatólag H<\/em>. <\/span>urat <\/span><\/em>mélyen érintette. Érteni vélte a történetben fortyogó, majd <\/span>barnásfeketén <\/span><\/em>kicsapódó <\/span>üzenetet. <\/span><\/em>Hosszú ujjaival dobolt a féltenyérnyi, üvegekt\u0151l és hamutartóktóI szabadon hagyott asztalon. <\/span><\/p>\n

Az utolsó s igaz történet beígért el\u0151adója most elállt eme szándékától s H<\/em>. <\/span>úr <\/span><\/em>heves tiltakozása ellenére a <\/span>barnásfekete <\/span><\/em>kantinettánál rendezte a számlát. H<\/em>. <\/span>úr <\/span><\/em>szelíden fenyeget\u0151zött, mondván: itt most \u0151 tele van forinttal, s érdemtelenül vágtak hozzá ennyi pénzt, szívesen fizetett volna, de érti, érti … majd ott, ha átmegyünk a Károly-híd "kékl\u0151 szobrai" között, (azok szépséges sorfala között) és megkeressük azt a helyet, ahol többnyire \u0151 szokott fizetni. Valamelyikünk azt javasolta, hogy vigyük ezt az egész tejbüfés IBOLYÁT is, a <\/span>barnásfekete <\/span><\/em>pincérn\u0151vel, az alkalmi hallgatókkal. H. úr<\/em> nagyvonalúan helyeselt, talányosan mosolygott, most el\u0151ször az együtt töltött id\u0151 alatt. Melegít\u0151fels\u0151jét a széktámIáról karjára vette, másik kezébe pedig már az asztal alól el\u0151került sportszatyorját (ami inkább egy elhasznált bevásárló alkalmatossághoz hasonlított!) kerítette, s indultunk is kifelé. Gomolyogtunk ki az IBOLYÁBÓL, utánunk a füst és a szomorú kantinetta rekedtes altja énekelt: <\/span>Viszontlátásra, Uraim! Legyenek máskor is a vendégeink! Leszünk, leszünk, mondtuk magunkban, de el\u0151bb mindenest\u0151l <\/span><\/em>H.<\/span><\/em> úrral ellebegünk az <\/span><\/em>\u0151 aranyló városába, hogy ott szájtátva hallgassunk. Lesz miért hallgatnunk! Már most, ez a jóles\u0151 izgalom bizsergett b\u0151rünk alatt. <\/span><\/em>És szívtájon is. <\/em>És lélektájon is. <\/em>És sörtájon is! <\/em><\/span><\/span><\/p>\n

H. úr<\/span><\/em> <\/span>ment el\u0151l a Kossuth Lajos utcán. Kellemes, barnásfeketén csillogó éjszakában búcsúztunk T\u0151le a szállodaportán. A lift nem m\u0171ködött: így hát lépdelve szállt a legfels\u0151 emeletre. <\/span><\/em><\/p>\n

(1981-1988) <\/span><\/p>\n

 <\/p>\n","protected":false},"template":"","format":"standard","class_list":["post-3054","prozak","type-prozak","status-publish","format-standard","hentry"],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/nagygaspar.hu\/honlap\/wp-json\/wp\/v2\/prozak\/3054","targetHints":{"allow":["GET"]}}],"collection":[{"href":"https:\/\/nagygaspar.hu\/honlap\/wp-json\/wp\/v2\/prozak"}],"about":[{"href":"https:\/\/nagygaspar.hu\/honlap\/wp-json\/wp\/v2\/types\/prozak"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/nagygaspar.hu\/honlap\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=3054"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}