1. M\u00e1r a hallban ezt hallom: „Szeg\u00e9ny P\u00e1lb\u00f3l csaknem kirobban a valahai Saul. Kirobban\u00f3 er\u0151ben, form\u00e1ban vagyon. F\u00far\u00e1sban-farag\u00e1sban m\u00e9g kiss\u00e9 egyenetlen. De er\u0151b\u0151l j\u00e1tszik, nem ismer kegyelmet. Ha kell, f\u00f6lsz\u00e1ntja a ny\u00fals\u00f3sk\u00e1s p\u00e1ly\u00e1t. Ambici\u00f3zus vit\u00e9z. Meglep\u0151, de igaz: sz\u00e1m\u00edt\u00f3g\u00e9pekn\u00e9l gyorsabban sz\u00e1mol. Sz\u00e1mol a helyzet adta futamokkal. Mezf\u00e9le ruh\u00e1t id\u0151ben cser\u00e9lget. Ha kell, cselezget. A lasztit mindig az ellen t\u00e9rfel\u00e9n tartja, de sz\u00fcks\u00e9g eset\u00e9n saj\u00e1t csapat\u00e1nak h\u00e1l\u00f3j\u00e1ba tal\u00e1l. Ez\u00e9rt is – csapatj\u00e1t\u00e9kos. \u00c9s ami m\u00e9g kell hozz\u00e1: sz\u00edve nagy, esze sok. Kis ter\u00fcleten virtu\u00f3z. A p\u00e1lya hossz\u00e1ban \u00e9s sz\u00e9lt\u00e9ben hagyja \u00e9rv\u00e9nyes\u00fclni a j\u00e1tsz\u00f3t\u00e1rsakat. Fussanak. F\u00e1radjanak. Alkalmatos id\u0151ben ott terem. Nem remeg\u0151 l\u00e1bbal g\u00f3lt passzol. Feledtetni k\u00e9pes a gyakori \u00f6ng\u00f3lokat. B\u00e1rmelyik edz\u0151j\u00e9vel mindenkor j\u00f3 viszonyban. M\u00e1ssal is, ahogy megt\u00e9r\u00fcl. Szimp\u00e1ti\u00e1\u00e9rt rendesen cserekereskedelem. A b\u00edr\u00f3t csak elfordulva szidja. A partjelz\u0151k ilyenkor a magos \u00e9gre n\u00e9znek… Most fordul az id\u0151. K\u00e9nyesek \u00e9s \u00e9rz\u00e9kenyek \u00e9s meg\u00e9rz\u0151k a gy\u00f6tr\u00f6tt iz\u00fcletek. \u00d3damaszkuszn\u00e1l h\u00e1trafut\u00e1sban lesz sprintverseny. Paulus nem tehet m\u00e1st: benevez. \u00c9s a plan\u00e9t\u00e1k, mint szok\u00e1sos mondani, elforognak.” <\/p>\n
2. Nyakunkon a Kar\u00e1csony. M\u00e9g sehol semmi hal, se m\u00e1sf\u00e9le j\u00f3. \u0150 meg azt gondolja, \u00e1lmodja a konyhaasztalra borulva: minden j\u00f3 lesz, ha a v\u00e9ge legal\u00e1bb annak l\u00e1tszik! „H\u00e1t bizony bet\u00f6lt\u00f6ttem. A 90. \u00e9vemet. K\u00e1r, k\u00e1r, k\u00e1r – mondj\u00e1k mifel\u00e9nk a k\u00e1ny\u00e1k. Menthetetlen vagy, b\u00facs\u00fazkodol. Feh\u00e9r a hajad, ha maradt; feh\u00e9r a szak\u00e1llad, ha a penge elker\u00fclte volna k\u00e9pes feled. Am\u00fagy a peng\u00e9k el\u00e9g rendesen sziszegtek k\u00f6r\u00fcl\u00f6tted. Meg a robban\u00f3 goly\u00f3k. Mocskos egy kilencven volt! \u00c9s most j\u00f6n az utols\u00f3 t\u00edz. Z\u00e1rjatok be egy nyugodt cell\u00e1ba, mert ezt v\u00e9gig akarom mosolyogni, r\u00f6h\u00f6gni. Sz\u00e1zadv\u00e9g j\u00f6n, elvt\u00e1rsak! Ezredv\u00e9g j\u00f6n, uraim! \u00c9n mosolyogtam volna t\u00f6bbsz\u00f6r is, de csak csikorogtam. Reszketve irigyeltem azokat, akiknek a messzi m\u00falt \u00e9s a t\u00e1voli j\u00f6v\u0151 id\u0151 jutott. Nekem meg itt, pont ebben a v\u00e9rrel, kiloccsant agyvel\u0151vel, emberi hamuval megszentelt-meggyal\u00e1zott id\u0151ben kellett egyszerre \u00e1ldozatnak \u00e9s h\u00f3h\u00e9rnak lennem. T\u00fal sok volt ez a jelen id\u0151! Amikor k\u00e9rdeztek, hol, merre voln\u00e9k \u00e9ppen, h\u00e1t mindig azt kellett mondanom: jelen. Terveim vannak erre a r\u00f6vid, bolondos, sejtelmes id\u0151re. Mosolyogni val\u00f3 tervek. \u00c1lomban v\u00e9gig\u00e1lmodott \u00e1lmok. K\u00e1r, hogy v\u00e9ge lesz. De nekem m\u00e1r nem k\u00f6telez\u0151 a fel\u00e9bred\u00e9s. Nektek m\u00e9g igen, \u00e9s \u00e1tk\u00faszni a k\u00f6vetkez\u0151 \u00e9vezredbe. Az els\u0151 kar\u00e1csonyig tal\u00e1n, ahol v\u00e1r r\u00e1tok az a boldog, meg\u00e9rt\u0151 hal, amelyik k\u00e9pes lesz az angyalok nyelv\u00e9n sz\u00f3lni. S ti sz\u00e9gyenkezve gondoltok az \u00e9ppen esed\u00e9kes gyilkoss\u00e1gi k\u00eds\u00e9rletre.” <\/p>\n
(Hitel, 1990\/26. sz.)<\/p>\n