Az ötvenéves Nagy Gáspár versei
Kivételesen szép kötettel köszöntötte az ötvenéves Nagy Gáspárt a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó. A keménykötéses gyűjtemény borítóján Orosz István pompás grafikája látható: egy ujjlenyomatra emlékeztető kompozícióba sűríti a rabság és szabadság képzetét a Fő utcai nyíló és záródó börtönablakokat idézve. A Szabadrabok című könyv félezer oldalon mutatja be az első, 1968-ból származó zsengéktől máig ívelő költői pályát a megjelent, gondosan szerkesztett köteteket követve, az 1975-os Koronatűztől, a ’78-as Halántékdob, a ’82-es Földi pörök, a ’86-os Áron mondja, a ’87-es Kibiztosított beszéd, a ’89-es Múlik a jövőnk, a ’93-as Mosolyelágazás, a ’94-es Fölös ébrenlétem című könyvön át a ’98-as Tudom, nagy nyári délután lesz-ig, illetve a kötetbe még nem rendezett új versekig.
Hogy a Kormos István által felfedezett Nagy Gáspár egyik legrokonszenvesebb költőnk, nem kérdéses, hogy verssé szublimált élményeiben közös vergődésünk hű tükrét látjuk, az sem. A kérdés csupán az, meghallható-e a költő szava olyan korban, amikor minden kimondható, harsányan és felületesen. Hat-e még a szemérmes visszafogottság, a ránk bízott örökség féltő őrzése? Fogékonyak vagyunk-e a halk szavú üzenetekre, a magyar költészet finom áthallásaira? Nagy Gáspár, noha a szabadság elkötelezett embere, nem forradalmár: számára fontosabb a megőrzendő és továbbörökítendő hagyomány, mint a minden áron való újítás. S bár mindent tud, birtokában van a költészet teljes eszköztárának, óvatosan kezeli a formát, ritkán adja át magát az önfeledt ihletnek, a verszene vonzásának. Az álom és a szigorú ébrenlét határán születnek az ő versei, képeiben (mert a képalkotás e költészet legerősebb vonása) nem a megbomlott tudat mélytartalmai, hanem a rejtett, elfeledettnek vélt örökségek (család, táj, iskola, Biblia, olvasmányélmények) törnek a felszínre. Nagy Gáspár egyéni léthelyzetét soha nem függetleníti az őt körülvevő közösségtől. Amikor híres Nagy Imre-verseit papírra vetette, úgy érezte, szót kell emelnie a morális züllés ellen, aminek kiindulópontja a fentről elrendelt feledés. Ez a közösségért vállalt felelősség diktálja a rendszerváltozás utáni, olykor pesszimista verseit is. A valóra nem váltott álmokat kéri számon önmagán és a világon. Emelt fővel vállalható, jelentős költészet az övé.
Osztovits Ágnes
Magyar Nemzet, 1999. július 29.