Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz
A legtöbb olvasó számára Nagy Gáspár költészetéből egy vonulat ismert: az, amelynek néhány darabja emlékezetes botrányt keltett a késői Kádár-kor úgynevezett konszenzusában, amikor a hatalom elfogadta saját akaratát, s tudomásul vette, hogy mást nem vesz tudomásul. Például azt, hogy vannak az országban olyanok, akik az erőszakot nem tekintik a jog forrásának. A napi gondok miatti dohogás, a köz és a közösség ügyei iránti érzékenység ma is az egyik meghatározója Nagy Gáspár világának, s különösen érzékenyen reagál mindarra, amiben a közjogilag 1990-ben lezárult korszak jelenségeit érzi kísérteni (Mit hoz a múlt; A mai bátrak). De nem annyira közéleti, mint közérzeti líra ez. A tétje változatlan, a kockázata csekélyebb, van ami változott és van, ami változatlan. Nagy Gáspár számára alapélmény az a lírai hagyomány, amelyben Nagy László Ady Endre ostorát emlegette. Az ember-árulók szutykával nem békélhet, s változatlanul érvényesnek tekinti a figyelmeztetést, hogy fejet ajándékba nem adunk. A közösségi és egyéni érzületben kifejeződő elégedetlenség azonban csak egyik része volt és maradt költészetének. E mellett, s nem ettől függetlenül mindig ott élt ebben egy metafizikai vonulat, ami a dolgok természetéből adódóan sohasem keltett értékének megfelelő figyelmet, pedig ez ihletettség kötetről kötetre egyre karakteresebb versekben fejeződött s fejeződik ki – ezúttal is.
Új verseskötetének címe e metafizikai töltés súlyát jelzi: mintha Rilke Őszi napjára utalna Nagy Gáspár – azzal, hogy ellentmond neki. A „nagy nyáridő” még nem telt le, a délután még hátra van. A versek azonban, s nemcsak elégikus karakterük okán, az őszt idézik, olykor már címükkel (Rázkódó ősz; Őszi kertek), olykor soraikkal, képeikkel. Azt az évszakot, amelyik Illyés Gyula szerint a leginkább jellemző a magyar tájra. De nemcsak meteogeográfiai értelemben: mintha a magyar mentalitásra, legalábbis a költészetére ez az ősziesség lenne a leginkább jellemző. Legalábbis innen, belülről nézve. Elillant évei szőlőhegyéről tekint szét a magyar költő, hervad már ligete, hallgatja a fák lehulló levelének lágy neszét, az őszikék melankóliájában gyönyörködve szoktatja magát a csendhez. Ezt teszi Nagy Gáspár is: de azért a kötet címében s címadó versében mégis vitába száll ezzel az őszre-elmúlásra hangoltsággal – legalább annyiban, hogy a végső elmúlást nem őszi, még csak nem is téli, hanem egy nyári napra teszi…
Az élet végességének tudata, a mulandóság, a halál fenyegetése azonban kérlelhetetlen. Védekezés csak az emlékezés és az alkalmazkodás, a törvény tudomásulvétele lehet. Az első feladat a nehezebb: a veszteségeket, a mások megfellebbezhetetlen hiányát elfogadni gyötrelmesebb, mint bátor bölcsességgel a saját halálban egy másfajta létezésbe való átmenetet látni. Ebből adódik, hogy a kötet legsúlyosabb versei azok, amelyekben Nagy Gáspár emléket állít és üzen a léten és a Léthén túli mestereknek, barátoknak, pályatársaknak: Kormos Istvánnak és Nagy Lászlónak, Baka Istvánnak és Ratkó Józsefnek; de üzen Balassinak, Aranynak, Adynak. Ezek a portré jellegű versek szoros kapcsolatban állnak a költői laudációkkal: a Tamás Menyhértnek, Döbrentei Kornélnak írt születésnapi köszöntőkkel, sőt összefüggnek azzal is, hogy feltűnően sok mottó, ajánlás olvasható a költemények élén. Mindebben a költő világának metafizikai határhelyzete tükröződik, az a sajátos bizonytalanság, ami az ifjúság magabiztosságának már a romjait se látva másfajta bizonyosságot keres. Transzcendens kérdésre transzcendens megoldást ad: válaszában tételesen is megjelenik a kereszténység (Más szomjúság; Pünkösd után), a hit, Isten a felelet a legvégső kérdésekre. A költő katolicizmusa – ahogy Pilinszky esetében sem – nem jelent automatikusan katolikus, tehát szűkebb értelemben vett vallásos költészetet. Nagy Gáspár számára a hit a belső élet része, folytonosan jelen van és sohasem válik magamutogatóvá, hivalkodóvá, s ebben a visszafogottságban még az apokaliptikus félelmek is oldott derűvé szelídülnek (Patmoszi trombiták; Tudom, nagy nyári délután lesz).
Gróh Gáspár
Új Könyvpiac, 1998. 11. sz. június