EMLÉKEZÉS ILLÉS ÁRPÁDRA
Följegyzéseim szerint éppen húsz esztendeje fordultam meg először Illés Árpád pesti műtermében. Az okot viszont nem tudom pontosan fölidézni, ki vitt oda, és miért. Csak ott voltam, néhány ámuldozó fiatalember társaként, az „ismeretlenből érkező vendégek” közül egy, aki elvarázsoltan nézte a „képmutogató” Mester attrakcióját. A különleges tárlatvezetés alatt, akár csak a művek születése közben, lehalkított Bach-korálok, Vivaldiművek váltakoztak: máskor meg – igaz, ritkábban – a modern magyar zene jelesei: Kadosa, Szöllősy, Durkó, Bozzay, akiknek első lemezborítóit Illés Árpád készítette.
A párnákkal kitüntetett zugban egy gyönyörű fekete cica dorombolt: mint valami jeles műértő és főzsűror nézett végig az alkalmi tárlaton szorongó vendégeken, jelezve: ő tud legtöbbet e képek születéséről, értelméről és okáról. S elégtétellel nyugtázta, hogy gazdájának van néhány csípősebb szava a korabeli hivatásos zsűrikről, döntnöki hivatalokról, ahol e varázsos képeket voltak hivatva faggatni. De leginkább hivatalból értetlenkedni. Lehet, hogy első alkalommal, lehet, hogy máskor, sőt az is lehet, csak képzeletem zegzugából „toppant elő” Árpád bátyám mondata, kellő iróniával hasítva fényt a már kissé homályba burkolózó műterembe, szólván így: mindig ki kellett írnom rendesen, ILLÉS Á., mert az I. Á. szignó […] szóval, hogy szamárság az egész.
A Mester beszélt, mi meg ott lebegtünk az 5 emeletnyi magasságot is megsokszorozva a tegnapi Majakovszkij – ma ismét Király utca – fölött. És még sokkal följebb is, mondhatni: a mélységek teremtette bensőbb magasságokban. Színek uralta formák, indák és kacsok, tekervényes liánok hálójában: a létezés műteremnyi csodával és váratlansággal telitöltött akváriumában. Majd átlényegültünk: úszkáltunk, mint a hal; botorkáltunk öreg teknőcként, csigaként. De leginkább megszületni készültünk már az első kakaskukorékolásra. Nosza, kikelni, kibontakozni az őssejtnyi tojásból: ez volt a teremtett világ egyetlen bölcsessége, ami persze nem hangzott el. Csak éppen a szemünk előtt színbe és formába rendeződött.
A tojástempera Illés Árpád-i keverése, elegyítése maga is titok volt, hát még a többi, lényeg szerinti titok, melynek megfejtéséhez adott fogódzót a Mester, de érzékeltette: erre csak a valóság fölötti új valóság elfogadásában lehetünk méltó partnerek. Ha gyermekien nyíltak, nyitottak, azaz költők vagyunk… mint mondjuk Weöres Sándor, tette nyomatékkal a magyarázat végére.
És aztán enyhén pajzán történetbe kezdett Sanyikáról, ki sokat vendégeskedett a műterem melletti szobában, legtöbbször mikor pécsi egyetemi évei alatt Pest-Budára tévedt. Árpád vérbeli novellistaként idézte meg a régi időket. Ideges keze ott röpködött madárként az éppen soron következő, szemlélendő kép éles kontúrokkal elválasztott határmezsgyéi fölött.
Még azt is érezni véltem, hogy a műteremben szétáradó muzsika előtt „karmesterkedik” egy kicsit, s az egykori zenei inspirációt „odavezényelte” a felragyogó színek geneziséhez és a formák fundamentumához. A történet állt a kép tengelyében, és paralel futott a zenével. Mit mondhatok? Együtt volt a világ. Az ő világa. Akkor még sejtés volt csupán, később egyre mélyülő meggyőződés: egy öntörvényű, nagy festő műtermébe nyertem bebocsátást.
Aki a magyar piktúrából talán csak Gulácsyval társalkodott. Néhány képe őt idézte a hatvanas évek elejéről. Ez a jónéhány időtlenség, a gulácsys hangulatú, sejtelmes világ azért is talált bennem nagy visszahangra akkoriban, mert Juhász Gyula, Weöres Sándor és mások után leltem meg a költészet egyik legnagyszerűbb Naconxypan-versét, melyet – feloldva hosszú, vállalt hallgatását – Kormos István írt. Címe: Nakonxipánban hull a hó. Később tudtam meg, hogy a költő, Kormos István, tán győri emlékei, s a Tűzkút költőjének barátsága okán is nagyon szerette, nagyra tartotta Illés Árpád művészetét. S nem véletlen, hogy ezért válogatta bemutatkozó verseim közé az Illés-kép ihlette, „ifjúkori vétkemet”, A tenger ajándékát. Ajándék volt nekem is, hogy szándéktalanul és az első váratlan találkozásunk után megszületett. Ennek is immár húsz esztendeje. De egészen biztos, a Mester a kép születését felidéző történetével is kijelölte érvényességi körét. Mert ő címadásaiban is eleve költő volt, szó-, és színterei, és a lélek különös idoljai poétikusan harmonizáltak. S beszéltek, beszélnek lényegük szerint az univerzum nyelvén. Ahogy a hetvenes évek második felétől a sorozatok darabjai megnőttek, és a színek komorodtak, bár még így is sokat megőriztek az egyáltalán nem öncélú dekorativitásból.
Egyszerre minden a kezdet és vég mágnese közé szorult. Valóban a legbensőbb emberi kozmosz fogadta már ismeretlen és nagyon is ismerős vendégeit. Még kevesebb lett a körülírható: a narrativitás eltűnt s vele a korábbi részletekben látható gyöngéd irónia is. Már mindenről szólt, súlyosan és visszavonhatatlan véglegességgel.
„Már mintha csak a Jel-re várnánk ahogy iramban Közeleg a vég, hát színek és formák állomásán legyen ez Az utolsó kép” – írtam sokáig kallódó, majd előkerült jegyzőfüzetembe az 1980-as műcsarnokbeli emlékkiállítás után. Majd Illés Árpád valóban befejezte utolsó képét is, amelyről tudta: ez az a Kép, ahol minden másképpen van.
Hiszem, hogy a kivételes életmű – a kései szólításra – ha csak rövid időre is, de most hazatalál a szülőföldre. Mert éltető sóit innen szívta, s vegyített „örökítette” abba az emberi, s művészi univerzumba, melyet Illés Árpád oeuvre-jeként tisztelünk. De ő már földijével, csöngei fogadott öccsével – Weöres Sándorral – megint külön világok alapításán fáradozik. Valahol az Andromédán túl, és a Ság-hegyen innen.
Szombathelyi Képtár, 1991. április 30.
(Új Magyarország, 1991. V. 6.)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez