Versben írom az életemet, mert a leghitelesebb följegyzésnek érzem. Ebben a bemutatkozásban mégis fontos megnevezésekre kényszerülök.
Vas megye két apró faluja, Bérbaltavár és Nagytilaj jelenti számomra a szülőföldet, de otthon érezhettem magam Szatmárcsekén vagy a Hargita tövében bármelyik házban. 14 éves korom óta egyfolytában úton vagyok; iskolák, kollégiumok, albérletek és lányok között. Lassan három éve, hogy Budapestről utazgatok haza, s fűtetlen ünnep előtti vonatokból bámulom a Somlót, mint gyerekkoromban is tettem tehénőrzés vagy szénagyűjtés közben. Akkor a VILÁG TÚLVÉGIT jelentette, ma a hegyre vetett tekintet a KÖLTÉSZET előtt is tiszteleg.
Pár esztendeje írok verseket, melyekből néha irodalmi lapjaink közölnek is. Legutóbb az Élet és Irodalomban Kormos István írt verseim elé biztató és figyelmeztető szavakat. Három éve egy antológiában így fogalmaztam: a költészet töretlen gerincek kopogtatása. Ma sem gondolom másként. És még valamit. – Kósáék nagyszerű filmjétől kölcsönzöm szabadon a gondolatot: csak az igazmondás maradhat az ember egyetlen esélye, hazugságra, elkenésre, halogatásra nincs idő! – Minden valamirevaló szellemi emberre ez fokozottan érvényes. Nekünk művészi föladat, a legnagyobb hűség ehhez a hazához.
(Magyar Ifjúság, 1973. 12. 7.)
< vissza Vallomások prózakötethez