NAGY LÁSZLÓRÓL
Járom a hónélküli telet: januárt, februárt; taposom a kígyófarknyi évtizedvéget. S kígyózó éveink lábunk alatt (és fejünk körül) mindjobban fölsziszegnek. Már csak így mondjuk a szürkére sivárult tájnak: „ezek itt a nyolcvanas évek”.
Magamtól kérdem: kinek a sajgó hiánya tette szinte megoldhatatlanná e gyötrelmes évtized egyenletét? Egy kórus felel föl bennem – hol szív, hol meg gerinctájon – így: a Nagy Lászlóé. Azé a Nagy Lászlóé, aki már 11 esztendeje kiiratkozott a kortársi költészet e földön járó eminensei közül. Mert tágasabb hazát keresett magának „a szó igazi hőse”, akivel 1978. január 12-én még – és utoljára – végig beszélgettünk egy délelőttöt, éppen a magyar költők utolsó, fátumos versei ügyében. Tán a „riadalmasan szép sors” dramaturgiája hozta úgy, de láthattam, mert megmutatta utoljára írt versét, kéziratban, remélve, hogy hamarosan megjelenik az ÉS-ben. Így történt, a Hószakadás a szívre január 21-én látott napvilágot. Aztán egy röpke hét alig telt el, s feketén szakadt ránk a hó, január 30-án, azon a hétfői hajnalon feketén szakadt a halál az ő szívére.
Nagy László e verssel búcsúzott, de méginkább ezzel köszönt előre az évtizednek is, mintha tudta volna, hogy ebből a versből sokszor merítünk majd erőt – a kényszerű és vállalt hallgatáshoz – a féktelen locsogás, „maszlagolás”, „szógyalázás”: erkölcsi szétesés idején.
Mily pontosan írta Illyés a költőtárs előtt tisztelgő, búcsúztató versében: „még parttalanabb a nép nélküled”. Kínzó a tudás is, hogy mily páratlanul arányos életművel válaszolt a század harmadik negyedében végbement páratlanul aránytalan és igazságtalan történésekre.
De kínzóbbnak mégis a hiányt érezzük; mert nem volt – és ma sincs! – aki Nagy Lászlónál érvényesebben ráírhatta volna az elmúlt évtized szürke vásznára, vagy az önfeladás kollektív fehér zászlajára a felzokogó verset, feketében. Az ő szavaival szólva, nem volt, aki írt volna „kínt az országos panaszkönyvbe” – mikor a kígyóként sziszegő évek még itt a lábunk alatt, a fejünk körül.
Elhangzott a Kossuth Rádióban 1989. március 13-án „A hét költője” c. műsor bevezetőjeként.
(Forrás, 1989/7.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez