– magánnyilatkozat –
Amidőn az igazi, nyugalmas várakozást akarnám,
s nem a magamnak is szokatlan, frivol szavakat gyúrnám
az amúgy szokatlanul fagyos novembervégen,
de magasról beszélő írástudók és bátor kultúrlegények…
mert kiebrudalva Őgerjedelme: nohát, nahát!
Már sokszor bevált véelemes habverőt működtet,
miközben akaratlan is vörösre vált,
majd szendén ellilul, aztán fuszeklijáig kékül,
sőt haragszik is: hát sűrűn megbosszul
és többször tisztesen (vég) kielégül.
Hóba fúlt kertek, kertvégek,
hol a "jó csönd" zaja szinte már egyetemes,
ha a zűr forrpontján fő a leves,
ami szőrös, első-harsonás torkokat nem éget.
Növendék ágakon finom szövésű hógéz,
de a kéz minden ujja fagyos –
csuklómon csipog az idő: Dél lenne,
ám a harangszó késik, majd sehol…
Talán nem is tud átkondulni a fagyon?
Persze, H. úrral szólván: – itt minden lehet,
ebben a túlságosan zajos magányban
vegyük csak elő vidámabb tippemet,
ami fényesen bejött,
és a Szabad Népből kitudódott,
hogy a harangszót is letiltották
a nándorfehérvári jogutódok!!!
De ez már heveny láz
vagy kanyaró, skarlát, szamárköhögés
s más efféle gyermeki
kórként tomboló szabadságvírus
a rosszabb, pusztító járványok helyett.
Mivelhogy fáimon, házam ereszén most
ingyen s bőven terem –
szép hónaljakba való pontos lázmérőnek
ezüst jég tör
csa del
po ge
kat tek
(1993. november 30.)*
* Pontosan hét esztendeje, 1986. november 30-án a Pesti Vigadóban gyújtottam meg – szóban – az első adventi gyertyát. A bővebb magyarázat olvasható a korabeli szamizdat kiadványokban és az Írószövetség Közgyűlési Jegyzőkönyvében.
< vissza Fölös ébrenlétem verseskötethez