1.
Lányok kötik a szerelmet,
bokrétát tűznek artériákba –
olvasztják, fagyasztják nevemet,
bújtatnak el halottas házba.
Lepkék röpítnek határba,
és molyok kezdik ki szívemet –
belemosnak esők a Dunába,
s patakok belőle kimentenek.
Feledjem a bömbölő gyereket,
mikor a kazlak fellobognak –
töröljem szívemig a könnyet,
ha “világgá megyek” holnap?
2.
Papír s virágarc, – liliom!
Kivülről ráforrasztva a pánt,
lereszelve minden mi idegen,
lesöpörve az összes csókhely –
maradhatott valaki? – talán –
Vonagló, vérző birtokom
elébem áll, s kibontva jégverem hazám!
3.
Az űrt hová akasztom, ha az Istent nem találom.
Az életet ha túl is élem, a halált csak kiérdemlem.
A szerelemből odébbálltam, a csókokat elherdáltam.
Most mégis jön mögöttem, vagy egy lány, vagy az Isten.
< vissza Koronatűz verseskötethez