Bizony sok év után
váratlanul egyszer csak fölhívott
nem délelőtt és nem délután
vészjóslón késő este volt
nehogy másoktól tudjam meg
a szörnyű hírt…
így mondta valahogy így
kezdte… kicsit hallgatott zihált
kímélni akart az a lány
hogy ő és én… akkor és ott
mikor is Istenem?
vagy harmincöt éve volt
néhány hétig talán…
sokaknak akkor is
s azóta is talány…
Aztán mintha valami
másik égitestről szólna át:
ne ijedj meg… jól hallani?
a telefonban valami zaj
surrogó homály…
nem nem jó hallani…!
tiltakoznék szívem
képzeld levágták az
egyik lábamat
boka fölött…
vagy mondjam szebben
és szakszerűbben:
csonkolták
amputálták
de szinte derűvel
aztán kicsit sírós hangon
folytatja: már tudom
bele lehet ebbe is törődni…
az életem ez a nyomorult
fontosabb mint a…
Nem mondtam neki
hogy egyik évfolyamtársnője
néhány napja
már sokkolt a hírrel
majdnem elájultam
a történet hallatán ott
abban a vidéki könyvtárban
kicsit próbára akart tenni
a drága és szigorú hírhozó
mert figyelte reakciómat
nem valami jól reagáltam
csak kérdezgettem
tompán értetlenül
szinte csak magamtól
hogy melyiket
mintha ennek is
jelentősége lenne
jobb vagy a bal
ez nem hülye politika
ez sors… ki él… ki hal…
Eszembe jutottak akkor
(vagy mindig is
eszemben voltak)
feltűnően kecses
manöken vonulású
legendásan jó lábai
mert tempósan járt
örökké sietősen
hogy kopogott
a parányi cipője…!
különösen hídon át
esernyő alatt
májusi lágy esőben…
Egy nálam maradt
fényképen
talán a tatai strand
korlátján ül
lehetett volna mostanság
akár nyári címlapfotó is…
szép hibátlan fogsora
középhosszú fekete haja
kissé a homlokára esve
és félig kibuktak
a bikini-felsőből
őrjítően szép keblei…
ahogy mondanánk: kihívóan
lázadó woodstock-i pózban
de a fiatalság minden
paradicsomi bájával
a hatvanas évek végén
még romlatlan derűvel
túlnéz a felé araszoló
kígyón: a lopakodó sorson
ez a kép valahogy
nálam felejtődött
rapid gyorsaságú
távozásom után…
és még ezután is nehéz folytatnom)
Iszonyú lesz
ha most az éjszaka bárdja
beindul…
csonkolt lábaid
elkezdik a táncot szívem fölött
ha nem hagylak el
talán… minden másképp
talán nem így jutsz a sors
brutális mészárszékébe…
aztán azóta
már mindkét lábad
az enyészeté
nem is kérdem meddig
nem is merem kérdeni
csak térdig
combközépig
combtőig talán…
Mi jöhet ezután
mit mértek rád
miért e büntetés
miért pont te…?
s beszélgetünk
néha sírsz
de nem zúgolódsz
olyan fegyelmezett vagy
hogy már szinte fáj
élni akarsz még…
Viszlek már örökké magammal
ebben a földi purgatóriumban…
annyira zsugorították testedet
hogy megnagyobbodott szívemben
valóságosan is elférsz…
érzed ahogy együtt lüktetünk
mint soha még…
nem még időnknek kezdetén sem…
Viszlek amíg élek.
< vissza Sárfelirat (Posztumusz versek) verseskötethez