Gyakoroltam az aszkézist
amíg bezártak az ünnepek
mint akire rácsapták az ajtót
és rámzuhantak a századvégi nagy havak
(s öreg ritkán látott beteg rokonok
lepték el a ház minden zugát)
gyakoroltam hogy nem is tudok rólad
és sohasem tudtam rólad
és már nem is tudhatok ezután
így ragoztam magamban
a napi kötelező zsolozsmát
míg tonnás fehér meteorit-morzsákat:
márvány hókockákat szeleteltem a kertben
mint az égből hullott mannát
Jézuska karácsonyi süteményestáljára
tessék tessék csak…
küldtem neked is az édességet
dobáltam mint gyerekkoromban a habcsókot
valami idétlen maszkabálon
ahol cukrászinasnak öltöztettek
de belesültem a mondókámba
s azóta is hányszor álmodom
azzal a megszégyenítő pillanattal…
és hallom mintha hógólyák kelepelnének
fejem fölött a ködben és suhognak Afrika felé
talán hogy ott is szülessenek gyerekek?
mert ott is kevés?
bocsáss meg ha elképzelegtem:
szülnél nekem egy hónéger fiút
aki eltűnik s majd visszatér tékozló álmainkba
amíg szigorú hófalak közt töröm az utat feléd
(szökésben levő rab) gondolatban s közben kérdezgetem:
csak édesség-máz vagy tiszta méz is van szavaidban
s olyan fehér-e lelked mint szép arcod hava
és leroskadok-e majd veszélyes terhed alatt
mint itt ez a borókafenyő a kert szögletében
mert a hó decembervégi makacs áhitata olyan súlyos
hogy kényszerű aszkézisünk alatt nem olvad el
s nem olvad el a fenyőfa alatt sem:
kitart az ünnepek után is ez a váratlan ajándék
< vissza Új versek (1999-2000) verseskötethez