Annyi, de annyi versről kiderült,
hogy csak a papírnak voltak bőviben.
Írtak a költők, kotlottak,
töprengtek kiemelt órabérben.
És a futószalagról a Főmeós
még éjfél előtt beszerzett egy
versrokkantsági bizonyítványt:
legyen nekik ez ihlető bátorítás.
Szürke kavicsok csikorogtak
a szürkeállomány agyonkínzott
fövenyén; mintha a Fiastyúk
éppen lábunk alá tojta volna
ezt a Föld nevezetű biliárdgolyót,
olyan egyszerűnek látszott most
a gyártási eljárás: csak betűk
és sorok egymás mellé és alá.
Hittek ebben az életveszélyesen
szorgalmas, sors-vézna alkalmazottak.
Csupa holtfáradtan alvó, lehűtött
vers zümmögött a jégveremben:
a korszak mammut-tetemét voltak
hivatva – bizalmilag – tartósítani.
Olvastak hát és felejtettek,
akiknek emlékezniök esküdt kötelesség;
még akkor is, ha a képzelet s álom
darazsai történelmi fullánkokkal
ott röpdöstek a szív és száj
hatalmas odvai körül; de mézreményű
illatok, friss lég helyett
a megromlott áru bűze kanyargott
az odvak minden járatában.
Aknákon sétálgató, vizen járó
vállalkozások izgalma alig
kísértette meg a verset.
Pedig lett volna miért koplalni,
hinni egyetlen sorban,
négysorosban, sírfeliratban,
házak falára fakult árnybetűkben.
Aki még meg nem vakult,
jöhetett unalmas expedícióra.
Papírtenger-észeti Akadémiák
langyos locsogása közepette
lélegzetvisszafojtva lestük
a kivonulás nyílt alkalmait.
De nem jött parancsszó, nem
lehetett sejteni merre is van
a bizonyosnak vagy bizonytalannak
egyként nevezhető hátraarc.
"Így volt, biztosan így volt
Biztos úr" – ám létezhet verstanú
számtalan: befelé robajló csöndek,
kopások, szívromok, vértanú-hallgatások.
< vissza Földi pörök verseskötethez