Erkölcsi eszmények – nemzeti sorsproblémák Csoóri Sándor, Utassy József és Nagy Gáspár költészetében
…
…
Nagy Gáspár (1949–2007) a magyar sorsköltészet szent hagyományát követi: a Pilinszky-, Nagy László-, Csoóri-, Utassy-féle költészet méltó folytatója. A fiatal írónemzedék legkiválóbb alkotója, „kristályos elme, szójátékos, modern, avantgárd jellegű lírai villódzásokkal teli költemények alkotója, egy bátor, rebellis hangütésű poéta, felkavaró szellemi cselekedetek véghezvivője.”4 A népi költői hagyományok szürrealisztikus áthangolására tett kísérletet. 1976-tól a Móra Könyvkiadó szerkesztője; 1981-től 1985-ig a Magyar Írószövetség titkára; 1988-tól a Hitel irodalmi folyóirat szerkesztője. Világszemléletének alakulásában fontos szerepe volt 1968-nak. A Prágai Tavasz letörése jegyezte el a történelemmel. A politikai rendőrség is ekkor írta róla az első jelentéseket: 1969 és 1989 között megfigyelés alatt tartották, a titkosszolgálat felbontotta leveleit, lehallgatta telefonjait, minden lépését ellenőrizték.
Koronatűz (1975) és Halántékdob (1978) köteteiben nosztalgikus érzéssel számol be ifjúságának emlékeiről. Több költeményét, köztük A Fiú naplójából (1981) és az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című verseket az 1989-es politikai rendszerváltás szellemi előkészítőjeként tartják számon. Az 1958-as emlékeket felelevenítő Öröknyár: elmúltam 9 éves című versében Nagy Imre (kezdőbetűiből: NI) jelöletlen sírjára utal: „a sír NIncs sehol // egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” A vers megjelentetése miatt (Új Forrás 1984/5-ös szám) 1985 márciusában távoznia kellett az Írószövetségből. Az Öröknyár: elmúltam 9 éves játékos nyelvi ötleteivel nyíltan szót emel Nagy Imre tisztességes eltemetéséért és gyilkosainak néven nevezéséért. Nagy Gáspár halálos játékaiból, a főnévi igenév infinitivusaiból építkező vers: temetNI – nem feledNI – nevezNI – egyértelműen kifejezi a történelmi kor bűneit. A költemény utal a múlt bűneinek felejthetetlenségére, a nemzet erkölcsi-etikai felelősségének jelentőségére. Nagy Imre sírját kereső-követelő vers „modern kalligrammatikus írásképe is elválaszthatatlan az alapeszmétől. A sorok lebegtetése éppen azt az abszurd hiányt jeleníti meg, amely ellen erkölcsi evidenciaként szól az egész vers s felhívással az utóirat.”5 A Fiú naplójából című verse miatt 1986 júniusában a Tiszatáj szerkesztőségét leváltották. Ebben a költeményben tiltakozott a forradalom elárulása ellen, s felmondta az értelmiség és a hatalom 1956 után kötött kompromisszumát. „… és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… / …és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókusz-pókusza? – akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag”. A tudatosan töredékesen, hiányosan szerkesztett költemény metaforikus utalásai az 1956-os forradalom tragikus eseményeit, következményeit idézik. Az 1986-os vers szándékosan kezdődik a 30 évvel azelőtti történelmi események felidézésével. A júdásfa-motívum egyrészt az árulásra, az igazság elárulására, másrészt az akasztófára, a bűnösök megbüntetésére utal, azokra a „júdásokra”, akik elárulták a forradalom ügyét, melynek rémület és félelem lett a következménye. A júdásfa csillagos estben susog, a maszkabál is éjszakai képzetet kelt: az éj varázslatos és félelmetes egyszerre. A versben az estnek két következetes kísérője van: az ezüst és a homály. S mindegyikhez kétféle jelentés társul. „Sőt az ezüstnyár kifejezés már önmagában is kétjelentésű, mert nem csupán egy fafajtát jelöl (júdásfa: ezüstnyár), nem csupán a júdásfát magyarítja, hanem elhelyezi az időben is, hiszen 1958 nyara volt az az ezüst nyár, amikor a júdások miatt kivégezték Nagy Imrét és társait, az ezüst-tallérok akkor hullottak a homály követei elé. Ezek az ezüst-tallérok az ezüstnyár-júdásfáról aláhulló levelek, s mint ilyenek szépek …, ugyanakkor júdáspénzek is, amelyekhez vér tapad.”6
Nagy Gáspár személyes feladatának érezte a diktatúra elleni küzdelmet. Nyíltan szót emelt a történelem tényeinek meghamisítása ellen. Költészetének kezdetektől fogva fontos motívuma lett „ötvenhat”, „október” és „hatvannyolc”. A magyarországi rendszerváltozás folyamatának érzékeny ösztönzője és kritikus megítélője volt. Műveinek eszményi modellje: „a hazugság, az árulás, a maszatolás, a szervilizmus, a korlátozás, a jogtiprás és öncsonkítás könyörtelen elutasítása, egyszersmind a létteljesség igenlése, az életértékek és életszentségek határozott védelme.”7 Egyéni szóösszetételei, gazdag jelentésű intertextuális játékai, szállóigévé vált tömör ítéletei egyszerre tanúsítják erkölcsi igényességét és szemléleti nyitottságát. Versbeszéde a posztmodern több elemét is kamatoztatja a költői ítélkezésben. Költészetében megszaporodnak az elődöket, kortársakat megszólító versek, a lírai nekrológok. Számos kortársával folytatott dialógust vagy idézte fel művészi nagyságukat lírai darabjaiban (Jékely Zoltán tenyerébe, János P., Sz. D koporsójára). Költészetének van egyfajta belső, szakrális magja is, amelyik a mély keresztény hit őszinte megvallása. Ez a hit ösztönzi és bátorítja arra, hogy néven nevezze a társadalmi és erkölcsi bajokat.
Nagy Gáspár költészetében az 1990-es évektől erősödnek fel azok a létfilozófiai töprengések, ahol a gyász és az elmúlás fájdalmát csak a hit képes feloldani. Szakrális tisztaságú költői világában szólítja meg egyik legkiválóbb elődjét, Pilinszkyt: „Ő volt a híd / az átmenetnél / fénylő folyó / a szürkületben / két part között / a hit” (János P.). Etikai-esztétikai értékeket felmutató A mélység fölött című létfilozófiai alkotásában a túlvilági csendben való engesztelődést még a remény és a kétely ambivalens kettőssége hatja át: „reményed csak / hogy aztán csönd lesz / átmentél oda hol jó/ de nyugalmadat nem őrzi meg / és nem jön álomhoz hasonló”. Majd az ezredforduló után eljut a templomi csönd imádságáig („Ima az, ami/ templomi csöndben, / a lehunyt szemek mögöttiben/ megtörténik”), a megváltás hitének misztériumáig, a halál csöndes tisztaságának (Égi lábjegyzet) kegyelmi állapotig: „csöndben belátod: /Isten hatalmas verse / a teremtett Világ.” (Isten költeménye)
Művészetében egyre erősebb hangsúlyt kapott a lét szakrális tartománya. Költészetének belső rendjében a végső igazságtevés transzcendens bizonyosságként jelenik meg. A Vasy Gézával készített interjúban vallomást tesz példaképeiről, nemzedékéhez való kötődéséről, hűségéről: „Én nem látványosan ugyan, de hangsúlyosan kötődni szeretnék ehhez a világhoz. Az előttem járó nemzedékeknél, akikre én figyeltem, értem itt egyrészt Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Csoóri Sándor, Simon István, Takács Imre nemzedékét, aztán a hatvanas évek közepén induló Heteket – Ágh Istvánt, Bella Istvánt, Buda Ferencet, Ratkó Józsefet – majd később a Kilencek nemzedékét – például Kiss Benedeket, Utassy Józsefet, Győri Lászlót – mindannyiuktól a hűséget tanultam. Azt, hogy a gyökerekhez kötődni kell”.
4 Bertha Zoltán, Emlékezéstöredékek – Nagy Gáspárról. Uő. Sorsmetszetek, i. m. 104
5 Görömbei András, Nagy Gáspár újabb versei. = Uő. A szavak értelme, Püski Kiadó, Budapest, 1996. 238.
6 Vasy Géza, Júdásfa és maszkabál = Uő. Tárgyiasság és látomás. Versek, portrék, motívumok napjaink költészetéből, Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2000, 154. 108
7 Ködöböcz Gábor, „…nem szabad feledNI”, Nagy Gáspár költészetének ’56-os vonulata = Uő. Szépen magyarul, szépen emberül, Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2014., 18.
Sebők Melinda
Agria 2019. ősz p. 108-110.