ELÖLJÁRÓ SZAVAK A BESZÉDES ÚT HAZAFELÉ CÍMŰ TAMÁSI ÁRON-EMLÉKKIÁLLÍTÁSHOZ
Kezdem mindjárt azzal a szerény ellenvetéssel, hogy a Gondviselés bizonyára mindig nem alhatott, ha adta nekünk Tamási Áront: örömünkre és vigaszunkra. Csavarom ki és fordítom jóra a magyar irodalom talán legszebb novellakezdő mondatát, amely mint az életmű java, a szóválasztástól a lélek- és mondatszökellésig, maga is évülhetetlen dráma és költészet. Mert nézzük csak a szépséges hullámzásba sűrített mondatot: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.” S már ott is vagyunk vagy két kőhajításnyira a szülőföld legközepétől, a helytől, amely a bölcsőt rengette, és a sorsot és nyelvet a leghűségesebb kötésben az éppen most száz esztendeje születettnek veszejthetetlen tálentumként adományozta.
Igen, ott vagyunk, ahol a bajokkal, a csillapíthatatlan elemekkel, tragédiákkal dacoló Boda Ferusok, Ábelek, Szép Domokos Annák és kicsi Mókák mellé odaszegődik a nyelv és a képzelet, s kiegyenlíti azt a hiányt, ami e földi létben a létviselés bátorságához föltétlenül szükségeltetik.
De mondom, a teremtő Gondviselés nagyon is éber figyelmével és bólintásával, s valahogy így szólván a suggallatos igét: Székelyek, nehéz a ti sorsotok, de legyen mindig nálam igazul és ékesen szóló követetek, akár az Ótestamentumban: legyenek, támadjanak beszédes Áronok! És születtek is, mintha csak ikerként, a múlt század végén, az egymást követő esztendőkben. Az egyik a Hargita túlfelén, Csikszentdomokoson a Márton családban, a másik Farkaslakán a Tamási családban.
Ez utóbbi, az egy évvel fiatalabb Áron, aki most e kiállítás szép invenciója szerint, budai lakásának vendégváró asztalától visszafelé haladván a boldog és szomorúságos idők ösvényén, melynek két oldalán ott vannak bizony az írói és emberi stációk is, maga vezet el bennünket szülő- és halóföldjéig.
Ott van minden kincse, vagyona, ahogy még pályája otthoni idejében Gáspár öccsének vallotta: a könyvekbe rótt barázdákban. Meg a szerelmekben és kortársai ragaszkodó barátságában. A magyar irodalom és művészet legjobbjainak, legigényesebb és legkritikusabb szellemeinek kalaplengetéseiben. Babitstól, Kodálytól Németh Lászlón át Illyésig, Féjáig, Illés Endréig, Jékelyig ível a sor, hogy csak már a nagy mennyei asztaltársaságot említsem, ugyanígy folytatva az erdélyi Helikonos írók, költők érdemes gyülekezetétől a másik kemény székelyig, a csíkzsögödi festő Nagy Imréig bezárólag. Illetve véle még párban és fiatalon és dacosan Tompa László halhatatlan versében, a Lófürösztésben az erdélyi sorsot oly plasztikusan példázva.
De Jékelynél is álljunk meg még egy szóra, mert megállít az Egy kidőlt fenyőszálra című verse is, amelyet a halál döbbenetének másnapján az utolsó hűséges társnak, Ágotának, vigasztaló szavakkal megtoldva küldött el az Alkotás úti lakásba. A siratásban és a megrendülésben is csúcsokat járó költő madarak újabb apokalipszisével kiáltja el a fájdalmat. Tán közös Mikes Kelemen-i sorsukat, kiűzetésüket, édeni otthonaik elvesztését is gyászolja, mondván: „Nincs Hozzá hasonló / s többé nem is lesz Hozzá fogható nagy / égrenövő sudara a vadonnak”… Gondolhatunk az ábeli fenyőre ott a Hargitán, mely kidőlt akkor. A fenyő- sorsban az emberre, az országra: „Fel nem támasztja jajgatásuk, / míg élnek, addig tart a gyászuk, / a bánat, hogy a mord enyészet / legyőzheti a Szép Egészet, / s szemük láttán hogyan ég el ez az örökzöld Menedékhely.”
Bizony, elégett. Tamási életéből is bután és gonoszul ragadtak el éveket a tiltások, kényszerek, megaláztatások a negyvenes évek végétől kezdődően. Ki tudja, vajon tiszteletbeli országgyűlési képviselőségét vagy akadémiai levelező tagságát akarták-e így megbosszulni?
Mert ott volt minden jó ügyben ahol szűkebb pátriájáért s az egyetemes magyarságért csatába kellett szállni. A kézitusás közügyekben is, melyről oly sokáig csak suttogóra fogva a hangot beszéltek, amelyeknek írásos dokumentumai máig elkerülték könyveit. Pedig nem a tapsokért hajolt a Gond és hitvallás fölé, hogy félreismerhetetlen stílusával fogalmazza és hitelesítse a magyar írók 1956-os decemberi állásfoglalását. S akkor, az októberi napok lázában hangzott el a rádióban s jelent meg másnap nyomtatásban a Magyar fohász is, amelyből nem véletlenül mutatunk rá erre a sugárzó Tamási mondatra: „Nincs módunk kitérni a hűség elől.”
Azt hiszem, ez az egész életmű centrális mondata. És mily fájdalmasan torokszorító, hogy éppen ennek szomszédságában olvashatjuk most a Nagy Imrét és társait akasztófára küldő Dr. Vida Ferenc aláírását az Idézés bűnügyben fejlécű papíroson, melynek Tamási Áron 1957-ben többször is címzettje volt.
A bűnügy – persze, a hűség: eszmei és etikai valamint esztétikai értelemben is. Mindesetre voltak és ma is vannak szép számmal olyan, irodalomértésben állítólag tudós urak, akik művéhez csak vérbírói habitussal és eszközökkel tudnak közelíteni, akiktől egyenként is meg lehetne kérdezni a Tamásiról és Tamásiért többször is karoló szenvedéllyel szóló Sütő Andrást idézvén: „hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?”
Tamási Áron viszont azóta szolgál rendíthetetlen bizalommal nyelvet és közösséget, mióta első novelláját leírta. De szolgál halála után is millióknak, és szolgál most is, ahogy beszédes útján szinte kézenfogva hazáig, ama két valóságos és versbéli cserefáig vezet bennünket.
Kövessük hát nagy lélekkel!
(1997. szeptember 26.)
(Magyar Nemzet 1997. október 4.)
< vissza prózakötethez