PÜSKI SÁNDOR: KÖNYVES SORS – MAGYAR SORS
Monumentumot állítottunk az idő kapujába, és a jövő felé haladó magyar ki nem kerülheti azt.
Egy olyan mondattal kezdem, amelyet tán a legvégére kellett volna hagynom. De a mondat Püski Sándor bátyám csaknem 600 oldalra rúgó Post Scriptumára, Utóiratára – melyben lám megtaláljuk az ő méltán elhíresült nevének kezdőbetűit – könyves-magyar sorsára is érvényes.
A híres mondat egyes szám első személyben Szabó Dezsőtől való, de 1971-ben, az akkor éppen 60 esztendős Püski Sándor többesben veszi kölcsön. Mert úgy érzi: e mondatot magabízón és hittel írhatja le, ha a népi mozgalom írói teljesítményeire, és az azokat világra segítő-szolgáló hajdani kiadójára, a Magyar Életre gondol. És ezt mondhatja tovább egyik legfontosabb szerzőjének, Németh Lászlónak 1971. február 21-én Amerikából küldött levelében, amikor is az írót óceánon túli, mondjuk így: „harmadik szárszói találkozóra”, körútra hívta. Kényszerű második könyves korszakának, könyves újrakezdésének hajnalán. Sajnos az amerikai körút Németh László betegsége miatt nem valósulhatott meg. Pedig Püskiék indulását, amerikai befogadását mennyire megkönnyíthette volna…
Ez a könyves monumentum most, jó harminc esztendővel később – nem akármilyen időket épségben túlélve és meghaladva – előttünk áll. Előttünk magasodik.
Püski Sándor az elkészült ÉLET-MŰHÖZ, a magyar emlékírók legjobb hagyományait is követve, már a túl a 90. életévén egy monumentális utóiratot, Post Scriptumot, ha tetszik: hitelesített és súlyos „számlafőkönyvet” tett asztalunkra. Mit mondjak: ámulnának valahai, és ámulhatnak mai szerzői! Ahogy békési gyermek- és ijfúkorát, eszmélkedését, a mélyből való felrugaszkodását elénk tárja, azt érezzük: legjobb, legkedvesebb írói szorították s futtatták vele a tollat. Ezek közül is Sinka Fekete bojtárjának közvetlenségére, természetességére gondolunk. Költői és tárgyilagos, rövid mondatok okos váltogatásával, célratörő, de mindvégig izgalmas meséléssel mondja el a könyves sorsba fonódó, mélyből induló magyar sorsot. A család nehéz sorsát, két testvére tragikus halálát. Olthatatlan tudásszomját, majd kezdő pesti, egyetemi éveit, amikor megismerkedik az Ég-küldte, szinte már mesébe illően is neki rendelt társsal, Zoltán Ilonával. 1935-ben kötnek házasságot. S azokban a nehéz években, gyors egymásutánban négy fiúk születik. S fussunk csak több mint hat évtizedet előre: a feltétlen szeretetre és bizalomra épült házasságuk (és annak máig tartó példája) pedig a könyves vállalkozás sziklánál tartósabb fundamentuma lesz. Miközben a harmincas években a szegény joghallgatóból, s kényszerűségből is ügyes gyorsíró, egyetemi jegyzetkiadó, majd igazi könyvkiadó válik. A legjobb és legszegényebb népi írók barátja és harcostársa. Legendás kiadója. A Magyar Élet Kiadó fényes története innen indul. Ez a fiatalkori könyves élmény – közvetlenül a háború előtt – ad majd a későbbekben is erőt az újrakezdésekhez.
Örömök, gondok, remények, sikerek, kudarcok, árulások, tervek, vesztett háború, államosítás, vérbe fojtott forradalom, börtönévek, szabadulás. Így szalad el két sötét évtized. És már a hatvanas évek közepén vagyunk. Püski Sándor (és népes családja) sorsa bizony vastagon a magyar sors példázata az ismert huszadik századi koordináták között.
De a középpontban mindig az irodalom, a magyar irodalom ügye állt, amelyért kiadóként, nagyálmú emberként, írók gyámolítójaként, szárszói alkalmakat szervező szolgálatosként felelt. Ez a legszemélyesebb ügye volt kezdetektől, hogy Kovács Imre már az emigrációban, egy ostoba és rosszindulatú vádra válaszolva írta róla: „Igen, Püski Sándor a magyar irodalom ügynöke. A jó és értékes magyar irodalomé!”
(Itt jegyzem meg, hogy a könyv legmulatságosabb és egyben legfélelmetesebb néhány oldala az a BM-jelentés, konspirációs, eszement történet, amelyből megtudható, milyen csalafintasággal s elterelő manőverek után szerelik be a „poloskát” 1959-ben Püskiék Ráday utcai lakásába.)
Püski Sándor könyvének talán legszemélyesebb s mégis a közre leginkább tartozó része az, ahol legfontosabb szerzőiről vall, illetve az általuk írt leveleket közli. Kiadó és író kapcsolatát ezekből az emlékezésekből, levelekből, elszámolásokból olyképp ismerhetjük meg, hogy egyszerre az irodalomtörténeti távlatot is pontosan látjuk, és a nem szokványos, bensőséges viszonyt is átérezzük. Így: Sinka István, Veres Péter, Németh László, Kodolányi János, Szabó Pál, Szabó Lőrinc (itt Ilus néni megragadóan szép emlékezését is olvashatjuk Szabó Lőrincről), László Gyula portréja kerül leginkább olyan éles és jótékony megvilágításba, amely valóban közel, szívközelbe hozza ezeket a szeretett írókat.
Az 1967–1989 közötti kényszerű amerikai, második könyves korszakot elsősorban tisztázó, vitázó levelek, tervezetek sora vezeti be. És persze itt is a kiadói tevékenység folytatása az elsődleges cél: jelesül a régi, már klasszikusnak számító íróik kiadása, és az újak megtalálása. No meg az emigrációban élő szerzők legjobbjainak megnyerése. És nem utolsósorban az a misszió, amit magyarországi és elsősorban erdélyi írók, művészek első amerikai körútjainak megszervezése jelent. A Püski házaspár az oktalan itthoni pártbürokráciával áll állandó vitában, és a kinti, nagyhangú gyanakvások, támadások ellenében, hullámverések közepette próbál okosan és szívósan manőverezni, hogy végülis céljukat elérjék. A jeles meghívottak találkozhassanak közönségükkel.
Püskiék a hasznos rengéscsillapítók. Ezt a megpróbáltatást is sikerrel állják. (Híveik és vásárlóik száma évről-évre gyarapszik. A magyar irodalom legjava jelen van New York-i boltjukban. És minden amerikai magyar rendezvényen könyvet árulnak.) Mert bizony a kinti emigrációs szervezetekkel, személyekkel nem könnyű a szóértés. Nagy kincs a megértő türelem, a közös ügyekben a végül is lehetséges, bár sokszor csak nagyon nehezen kivitelezhető együttműködés hajthatatlan, szívós keresése. Püskiék erre is példát adtak, mert a magyar könyv ügyét fontosabbnak tartották a kicsinyes torzsalkodásoknál. E küzdelem dokumentumai a könyvben bőséggel megtalálhatók. S egyáltalán nem egyoldalú beállításban! Vitatársainak leveleit, vagy akár a becsületébe gázoló emigrációs újságok korabeli cikkeit is bátran közli. Hiteles kor- és kórdokumentumként. Ott ahol különös ragályként, netán átokként pusztít a magyarok tartsunk szét! szinte génjeinkig visszanyúló, bekódolt betegség. (Ami persze sokszor, napjainkban is legalább úgy jellemző az anyaországra, mint a körülöttünk élő, elszakított magyarság közösségeire.)
Ezt 1988-ban magam is átélhettem, amikor – első nyugati útlevelemmel – a Magyar Baráti Közösség, az Itt-Ott hagyományos találkozójára voltam hivatalos Ohióba, a Reménység Tavához. Aztán csaknem három hónapig megfordulhattam az USA és Kanada minden nagyobb magyar közösségében. Itthon, Ferihegyen még csomagjaimat kéjesen feldúlták s csaknem leszedtek az induló repülőről, végül mégis elengedtek, de azért kint, a szabad világban találkozhattam azzal a szemlélettel is: ha innen jöttem, a vasfüggöny mögül, akkor biztos küldtek vagy küldhettek. Püskiék és első vendégeik, magyarországi meghívottjaik ezt az élményt sokszorosan megtapasztalhatták. Egy hetet vendégeskedhettem New Yorkban a 82. utcában, Püskiék híres könyves üzlete fölött. Még szép irodalmi estet is rendeztek 1988 októberében, holott akkor már félig-meddig becsomagoltak: végleg haza készültek. (Az estre sokan eljöttek, többek között a költő Baránszky László, aki meglepetésemre bevezetőt is mondott, és Horváth Elemér Mahopacból, és ott volt a még mindig elbűvölően szép színésznő, Krencsey Marianne, férjével együtt, fogadván, hogy csak akkor jönnek haza, ha kimentek az oroszok. Fogadalmukat be is tartották.)
Püskiék 1989-ben végleg hazatelepültek. És hazahozták könyveiket, az addig tiltottakat is: a népi irodalom legjavát, meg azokat is, amelyeket ők adtak ki ott először, (a nagy visszhangot kiváltó, itthon korábban csak „csempészáruként” bekerült könyveikre gondolok): Gombos Gyula Szabó Dezsőről írott monográfiáját, Borbándi Gyula, alap-könyvét a népi irodalom történetéről, és Duray Miklós Kutyaszorítóját Csoóri Sándor nagy vihart kavaró bevezetőjével.
Püskiék utóbbi, itthoni 12 éve is – levelekben, tervezetekben, tisztázó írásokban, interjúkban – benne van ebben a könyvben. S természetesen annak a szeretetnek és hálának, megbecsülésnek a dokumentumai is olvashatók itt, amely irántuk oly sokakban élt, és elmondták jeles alkalmakkor, leginkább a kerek születésnapokon, házassági évfordulókon. Vagy méltó és rangos kitüntetéseik alkalmával. Hál’ Isten erre is volt és lett bőven alkalom. (Arra külön is büszke vagyok, hogy első kitüntetésük – 1990 novemberében – a csak néhány éve engedélyezett Bethlen Gábor Alapítvány díja volt. Ezzel mintegy megadtuk a jelet: Püski Sándort és kedves feleségét, a küzdelmekben tántoríthatatlanul mellette álló társát, lehet és szabad kitüntetni. Aztán ezt követte még nagyon sok elismerés, kitüntetés, díj, melyet együtt kaptak életművükért.)
Püski Sándor könyveivel, kiadói buzgalmával, értékválasztásával hatni akart s akar ma is. Ha szemügyre veszem első nagy könyves korszakát (Magyar Élet) és az emigrációs, előbb emlegetett kiadásait, akkor ízlésem szerint értékközpontúbbnak, egyenletesebb színvonalúnak látom azokat, mint az itthoniak (és főleg az utóbbi időkben megsokasodó, néha erősen alkalminak tűnő könyvei) sorát. Valóban: Szabó Dezső, Németh László, Sinka, Kodolányi, Veres Péter, Szabó Lőrinc, Erdélyi József, László Gyula, Gombos Gyula, Borbándi Gyula színvonalú és nagyságú szerzőket most nehezebb találni. Persze, most is akadnak értékes, és Püskiék kiadójának hírnevét öregbítő kortárs szerzők itthon és a Kárpát medencében… Legtöbbjük el is talált a Krisztina körúti boltba, kiadóba…Örvendetes, hogy mennyi gyönyörű kiállítású képzőművészeti album kiadására vállalkoznak (mindenek előtt a két Szervátiusz és A. Tóth Sándor, legutóbb pedig Halmy Miklós albumát említeném). Meg hogy az egyre teljesebb Németh László-, Sinka-, Veres Péter-, Gombos Gyula-, és a László Gyula-kiadások rendre megjelennek, s új olvasókat is hódítanak.
E könyv rendkívüli leltár, izgalmas olvasmány. Kutatóknak nélkülözhetetlen forrásmű. A kiadó hű és igazságra törekvő leltára. Bizonyára néhányszor lehetne vitatkozni, a rendszerváltást követő folyamatok, pártok vagy személyek sommás és sokszor nagyon is leegyszerűsítő leírásával, esetleg megítélésével.
De a szerző nem hivatásos politikai elemző, a boltjába, környezetébe beáramló nézeteket, érzületeket is közvetíti és átszűri sok évtizedes, megszenvedett sorsán, tapasztalatán. Püski Sándor ugyanakkor bámulatos türelemmel és belátással próbálja megérteni azokat is, akik őt egyáltalán nem akarják megérteni. Érvel és vitatkozik. Tisztességgel. De eszményeit, vállalásait, kedves íróit, olvasóit nem hagyja, és nem dobja oda martalékul pillanatnyi eszméknek, talmi divatoknak.
Mert hűséggel futja a pályát és tudja kezdetektől: jó harcot harcol. Szelíden, csöndes szavakkal. És leginkább: maradandó művekkel. Híres írói mellé, afféle utószóként állította a maga egyetlen könyves művét. Ezt köszönjük most meg. Így lett teljesebb a kép, mondhatnánk: fényesebb és tisztább az egész látóhatár.
(Magyar Szemle, 2002. augusztus)
< vissza prózakötethez