A 70 ÉVES FEKETE GYULÁNAK
Kedves Gyula,
nem levél ez, hanem valami más. Mert az alkalom szüli a szégyen bevallását is, hogy bizony ebben az egy-két rohanós, „szükségállapotos” évben alig találkoztunk. Leszámítva persze a nagyobb gyülekezéseket, meg a ritkás – talán még akkor is lehallgatott! – telefon-dörmögéseket. És maradtak a szabadon kattogó telefonok. Te a Hitelnek szánt kézirataid felől érdeklődtél; én meg erősen ígértem, hogy „szállítom” azt a néhány szál mindent tűrő, szívós delavári szőlővesszőt, mert illenének a Balatontól visszahódított zamárdi kertedbe. Írások és szőlővesszők. Mind a helyükre kerültek. Kaszabolhatja őket az idő.
De barátainkat is kaszabolja! Így találkoztunk legutóbb, amikor melléd sodródtam szegény Köteles Pali sírja előtt. Magamnak is melegítő vigasz volt a didergető fagyban, hogy kérdésedre annak az „ismeretlen” fiatalembernek a teljes nevével válaszolhattam, aki ott szabadon, papír nélkül, súlyos szavakkal szólt. Köteleshez méltóan!
Néhány nappal később egy interjúd ugrott eszembe. Forró nyárban olvastam először az Alföldben, – utánanéztem, 1980 júliusában – aztán többször is a Sarkcsillag című kötetedben. Bizony ott Köteles Pali kérdez, s Te válaszolsz. Ebben a „levélben” fejedre idézhetem az alábbi részletet, mert tudom, vállalod. Beszélj inkább Te, ahogy megszoktam, ahogy megszoktuk.
„Talán ne is a korból – induljunk ki a jelenből inkább. Van, aki érzi és vállalja a felelősséget azoknak a közösségeknek, emberi közegeknek a sorsáért, jövőjéért, amelyek körülötte gyűrűznek a családtól az emberiségig, s amelyeknek végső soron önmagát köszönheti. És van, aki ilyen felelősséget nem érez, talán nem vállal. De az már alkati kérdés, hogy a felelősség vállalása mit jelent, miben fejeződik ki az egyik vagy a másik alkotónál, az egyik vagy a másik műben. Hihetetlenül tág tere van ennek a desztillált együttérzéstől a kézitusákig.
Végtére is, nem a kézitusa a nehéz annak, akinek van hozzá kurázsija. Nehezebb ennél a rangfosztások vállalása és elviselése. Minthogy ez olyan harctér, ahol a tisztet lefokozzák, ha a bakák közé keveredve részt vesz a szuronyrohamban, és baka módra forgatja a puskatust. Kivált, ha még nem is beszentelt vezényszóra, hanem partizán önfejűséggel rohamoz – meglehet, reguláris célokért.
Természetesen más az irodalom anyanyelve, és más a politikáé. Ha a közéleti gondokat az író nemcsak a szívére, de a vállára is veszi, bizony a hangja mutál, vibrál a két anyanyelv egymást átfedő mezőnyében. Petőfi, Ady, Móricz, Szabó Dezső, József Attila, Veres Péter – kétnyelvű írók voltak ők is, és szinte mind, akiket a legnagyobbra tartok. Hadd ismételjem magam: a legmagasabb csúcsok századokon át ezt a vonulatot jelzik. Mondhatnám: a kettős elkötelezésű irodalomét, amely művészi szépnek és társadalmi igaznak, az érzelmeknek és az értelemnek, a magánéletnek és a közéletnek, a nemzetnek és az emberiségnek, a jelennek és a jövőnek egyaránt elkötelezett.
Ez a kettősség: immanens. Talpra magyar lesz belőle vagy A Puszta télen – csak az áttételek mások, a kettős elkötelezettség alkotói alapállás marad. (…)
Tudom én azt jól, hogy ma nem sikk a kettős elkötelezettség. Sosem volt sikk. Sosem ez volt az érvényesülésre a gyorsforgalmi út. A mindenkori hivatalos fórumok politikusan értelmezték az elkötelezettséget, és készséggel szolgáltatták a kötelet is hozzá. Az irodalmi City a begyűrűző – mihozzánk persze mindenkor fáziskéséssel begyűrűző – irodalmi-szellemi divatoknak hódol, azoknak elkötelezett, miközben meglehet, a mindenfajta köteléktől mentes, tiszta esztétikumra esküszik.
A lefokozás, a rangfosztás tehát szükségszerű; jobb, ha az ember előre megfontolt szándékkal vállalja.”
Közben a naptár évekkel előbbre csapódott. Azt mondod, ez a hetven esztendő megfontolások nélkül is vállalható, ha már itt – és sohase máshol – akadt érdemes szolgálatod. Napról napra, mint az öreg orvosnak, kiről… Hallom és továbbadom: egy most készülődő, tájékozódó fiatal író – talán B. Nagy László világosan izzó kritikájától is indíttatva – Az orvos halálát másolja le egyetlen lapra.
Ez is biztatás, távoli sugalmazás lehet. Jöhetnek már az elhalasztott és megspórolt regények: a mások által meg nem írhatók! Éltessen hát sokáig a Teremtő, hogy ismét a teremtés ideje következzék – nyugalmasabb időben. Barátsággal köszönt:
1992. februárius
(Hitel. 1992. 5. szám)
< vissza prózakötethez