A Magyar Írók Szövetsége, a magyar költők nevében búcsúzom Cs. Nagy Istvántól. Attól a poétától, kinek élete immár végérvényesen lezárult, de műve igazsága honfoglalásra vár, hogy túlíveljen a régión, tágabb és tágabb körökben bizonyságot tegyen mindarról, amit humánumnak, emberi, költői tartásnak hívunk. A jó esélyt erre – hitem szerint – versei magas szintű esztétikai megformáltsága adja, s nemcsak az, hanem az eljövő, cinkos idő, ahogy ő is remélte: „marad az idő / a tisztességes tisztelő / a mű csontozatáig zsigerelő.” Mert a költők végérvényesen csak az időre bízathatnak mifelénk. Még a szerencsésebb csillagzatúak is a jövőidő mágnestűihez fohászkodnak: legyen irgalmas, pördüljön szívük és művük iránt, adjon tisztes értőket, arányos hasznosítókat, adjon eleven olvasókat. Mostani gyászunkban is ez lehet a vigaszunk: ez az arányos, s valóban ívelő pálya az idő kiteljesítő vezényszavára vár. A mi dolgunk is lesz, hogy segítségére legyünk. Cs. Nagy István megírta jó tehetsége szerint mindazt, amire sorsa, költősorsa rendelte, mégha karcsúnak is érezhetjük művét, ha éppen az életében megjelent köteteit számlájuk. De Pilinszkytől tudhatjuk, hogy semmi összefüggést ne keressünk a madár ívelése és szárnycsapásai közt.
Cs. Nagy István költői művét – s nemcsak övét – életreszólóan meghatározta a jégkorszakra váltó negyvenes évtizedvég; Illyés és Sárközi Márta halálraítélt Válaszában vagy Kassák Kortársában indulni elegendő volt a teljes elnémuláshoz – egy időre. Akik ezen könnyedén túlléptek, azokra az erkölcsi szétrongyolódás várt, mint a hamis szelekben csattogó lobogókra. Cs. Nagy István nem tartozott közéjük, de hova tartozhatott volna, mikor indító mestereit, Illyést és Kassákot a lapszerkesztés lehetőségei – nagyon szomorúan mondjuk ezt is – halálukig messze elkerülték. Cs. Nagy Istvánra is elkomoruló évek vártak, és jó oka volt rá, hogy mindenek előtt a versírást tartás kérdésének is tekintse, mert így tudott állva maradni; hűségét, kötődését a puszták, majorok népéhez, felnevelő közösségéhez így vallhatta: „summások lajtjára járok vízért, / ki nem szikkadhatok”.
Később munkások, értelmiségiek közégen módosult, változott ez a költészet, de végig megmaradt plebejusi indulatait, önérzetét a tiszta intellektus világossága fogta keretbe. Így valósított meg a hatvanas évek elejétől kezdve sajátosan fanyar ízű, mégis érett, az objektivitás álarca mögött nagyon is személyes hangú, fölényes formakultúrát igénylő poézist. Versglosszái: azaz epigrammái és szonettjei – túl a lokális találatokon – érvényes valóságkritikára és a „jobbratörés motívumaira, gesztusaira” adtak példát. Bármely téma, napihír, köznapi dolog kezére játszott, mindből az igazság csattanói felé volt úton. S legjava epigrammái mesteri szökelléseiben, gondolati fintoraiban – (bátran megnevezve választott rokonait, Martialist, Janus Pannoniust vagy a Szent Ferenc-szegénységű Berdát) – valóban az „ámulat és a szisszenés” mezsgyéjén egyensúlyozott. Tudom, hogy mennyire becsülte ezekért a verseiért utolsó két könyvének szerkesztője, Csanádi Imre is. Sajnos ezek a könyvek évtizede készültek. Itt lesz az ideje mihamarabb versei teljes kiadásának.
Éppen ma két esztendeje, december 13-án az írószövetségi közgyűlés okkal felforrósodott hangulatában beszélgettünk sokat. Lelkesedve mesélt évtizedekre rugó terveiről, amikor odahagyva a tanítás kötelmeit, s aztán „versenyt az esztendőkkel” előre, egybegyűjteni mindent; s új utak rajzolatát is ígérte kiteljesedő műve térképén. Halálról szó sem volt, Pista! Kedves Cs. Nagy tanár úr!
Koporsód előtt kell elmondanom s megköszönnöm – többek nevében – mindazt, amit itt Szombathelyen, a hatvanas évek végén a Jelentkezünk és az Életünk körül föltűnt verselgetőkért, fanatikus költősuhancokért tettél; becsültünk nagyon kínos lassúsággal előbukó, de igazságos szavaidért, ahogy még a rossz versekben is kutattad az itt-ott felvillanó tehetség természetét; s hogy oldotta szorongásunkat, ha az ítéletet mondót is szorongani láttuk, mert ott volt véleményében a nyitottság, a minden lehet igaz költőkre jellemző csodavárása.
Mi most hiába várjuk a csodát, mert a test moccanatlan marad, készül ama hosszú útra, amelyen majd mindegyikünk elindul utánad. Szülőmegyénk földje, ez a nyugat-magyarországi föld fogad magába.
Isten Veled, költő, Cs. Nagy István! Hűséged példája maradjon velünk.
Elhangzott a szombathelyi temetőben 1983. december 13-án.
(Életünk, 1984/1.)
< vissza prózakötethez