Lázár Ervinnek
Mélységes magasság peremén
lebetonozva az űr és az Úr mosolya
midőn derékig égi szeszekben
"tocsogott és locsogott" az emberfia;
de hogyan jutott idáig?
hiszen az álmok felhajtóereje,
meg a kiszorított vizek súlya…
kérem, egyszer "felpörög a kútkáva"
s engem csap pofon:
örök jel maradhat
arcomon
ha kötél lánc
vödör csörömpölés
után kimerve minden
atlanti űr és csendes
tengerár.
Sóhajtozok, hogy gyűlne simává a víz
talpunk alatt s az égigérő kútban
csúszkálhatunk föl s alá a mélységes
magasság pereméig mert minden jégmagány
fejjel fölfelé röpteti
a kútásókat, kockás, kockázatos ingben.
< vissza verseskötethez