GÁL SÁNDOR: TISZTÁBB HAVAKRA
Ha jól számolok, és pontos az emlékezetem, az 1964-ben megjelent Napéjegyenlőség óta Gál Sándor ezidáig nyolc önálló kötettel jelentkezett, melyet mennyiségileg is becsülni illik. Nem beszélve arról, hogy tehetségét gyermekvers- és prózakötetekkel is bizonyította, amit a kritikai vélekedés is megerősített.
Ismét az emlékezést keverem elő, főleg a hazai olvasók kedvéért: ha ebben a gazdag anyagban tájékozódni kívánnak, elsősorban Görömbei András és Szakolczay Lajos írásait említeném, akik Gál Sándor munkásságára már kezdetben is figyeltek, s később méltó pályaképet rajzoltak. (Nem szükségtelen itt megemlíteni, hogy e két fiatal kritikus lassan egy évtizede úttörő módon és példaadóan figyel a határainkon túli magyar irodalom eredményeire.)
Ennyi eligazítás, „bemelegítő”, de egyáltalán nem tiszteletkörnek tekintendő toll-, emlékezetmozgatás után a recenzens nekifoghatna igazi tárgyának: a legutóbbi (egy éve) megjelent Tisztább havakra című Gál Sándor-kötet ítészi „szétszerelésének”, majd illő, olvasót tájékoztató „összerakásának”. De azért beszél rögtön feltételes módban, mert kicsit korábban eldöntötte, hogy nem kritikus (esze ágában sincs kritikát írni), csupán olvasói észrevételei, impressziói vannak, amióta (egy éve!) Kassa–Bártfa–Podolin útvonalon nézelődve e fehér borítójú könyv birtokosa lehet.
„Kormos esőkből tisztább havakra”, mint ez a borító, mint a hószínű lapok (nem Kőlapok! – az más, az egy 73-as kötet) folytatnám gyatra hasonlatokkal Gál Sándort, de folytatja ő, pontosan kifejezve e kötet művészi-emberi lényegét, igényét: „ózon-vidékre hol minden lábnyom / írott betűként őrzőn világít”. (Ősz) Az idézet minden szavát érdemes lenne preparálni. (Megtettem, de nem mesélem el, a terjedelmi okok miatt főleg.) Nyilvánvaló, hogy a gyermeteg strukturalista rácsok mögül is kibukna a lényeg, hogy mennyire létszavak. És főleg ott, ahol megszülettek. Beágyazva szelíd fehérséggel a kisebbségi lét szimbolikájába: földjébe, egébe. Térbe(n) és időbe(n). Gál Sándor versei – és főleg ez a kötet bizonyság rá, hogy mennyire – e két XX. századi koordinátával foghatók csak be. Esztétikai mozgásirányuk szerint is, ahogy a képek, az igazán jó képek, mint fecskék a sürgönydróton a nagy repülés igézetében, e láthatatlan, de nagyon is tisztán láttató szálakra felfűződnek. Így jelölik ki az eredő mindent egyesítő útját az egész-vers felé. Természetesen a tér-idő az esztétikai szférából kimenekítve, de sokkal súlyosabb közegbe, az etikumba és etnikumba transzponálva itt földet és embert, embert az időben, emlékező-embert, az időtlen folyónak jelentést tevő költőt is jelenti.
Röviden azt mondhatjuk, hogy Gál Sándor költészetének lényegénél vagyunk. Időzni itt fölösleges, az egyáltalán nem talányos verseket kell olvasni, amelyek ebben a kötetben itt-ott fellelhető esztétikai bocsánatos bűnökön tartalmukkal túlmutatnak. A negyven éves Gál Sándornak van joga, és van mire emlékeznie: a jelen és a jövő érdekében, jelentéstételre kényszerül Fábry Zoltán Stószról holtában is figyelő szeme előtt. Ez a fehér könyvecske, melynek a vége, (utolsó három verse) mint a hal farokuszonya, magasra csapódik: eszméltető vizet fröcskölve az olvasó szemébe. Így aztán képtelen megérteni, hogy végére ért, odaképzeli, emlékezetében hozzáírja az olyan nagyon fontos újabb verseket, mint a Folyó, Adj menedéket, Veszteségeink, Könyörgés. Reméljük, ezekkel már egy újabb kötet kezdődik. (Madách, 1976)
(Napjaink, 1977. próbaszám)
< vissza prózakötethez