Ferenczes Istvánnak súlyos könyvét – sorrendben a nyolcadikat – tarthatja kezében az olvasó. De most nem a feszes verseken, és nem a posztmodernnel is érintkező egyéni versvilágon ámulunk, hanem a sors és történelem-faggató, mesteri szerkesztésű dokumentum-riportköteten.
A Székely apokalipszis emlékállító, mondhatnánk tán úgy is: passiós könyv, melyben az 50 évvel ezelőtti szörnyűségek elevenednek meg, amikor a magukat Maniu-gárdistáknak nevező román szabadcsapatok a szárazajtai mészárlás után Csík és Gyergyó felé vették útjukat. 1944 októberének első napjaiban Felcsík falvaiban Csíkmadarason, Karcfalván, és mindenekelőtt Csíkszentdomokoson követték el azokat a rémségeket, amelyekről a túlélők, az áldozatok hozzátartozói Ferenczes István bátorító szavaira, kérdéseire megrázó vallomást tesznek.
Mert bizony keveset tudunk ezekről a történésekről! Az Erdély története III. kötete két-három száraz mondattal – bár „véres atrocitásokat” emlegetve – sietve túllép az eseményeken. Ferenczes emlékezői érezhetően már a sír felé lépegetnek, de még most is félve, „mintha ők lennének a gyilkosok”, szinte balladai szépségű előadásmódban szólalnak meg. A megszólaló nők és férfiak bizonyára számtalanszor álmodták végig azokat az októberi napokat; a borzalom pecsétje jól látható szövegformálásukon, de természetesen, egyénítésükhöz Ferenczes Istvánnak íróként van köze. S nem csak ehhez, hanem az apokalipszis grádicsainak „megszerkesztéséhez” is: Árva Kató Margit tanítónő történetétől a román Iamandi Adam boldog életét felidéző sorsesszén át a balladás „Sirathatsz Kedves Anna!” kötet-záró darabjáig.
A könyv centrumában a csíkszentdomokosi tizenegy legyilkolt áldozat golgotás története áll. S annak a három napnak a története, amikor Olteánu Gábor volontárjaival (így hívták a székely emberek a Maniu-gárdistákat) megszállja az őszi munkákat, leginkább a pityókaásást végző szorgos közösséget, hogy elrabolják javaikat, hogy megszégyenítsék őket, és végsősoron megfélemlítsék a Székelyföld magyarságát.
Főbenjáró bűnnek számított, ha valamely portán fegyvert találtak. A front elvonulása után néhány héttel nem volt nehéz dolguk a házakat felforgató gárdistáknak. Ha fegyvert nem találtak, elég volt egy elrejtett katonaruha, egy magyar zászló vagy térkép, ami tomboló dühüket kiváltotta és vérszomjukat csak fokozta. S áldozat lehetett bárki, akit otthon találtak, így a 84 éves anyóka, vagy a félig béna feleség is, kinek ura még valahol a Keleti-Kárpátokban bujdosott. Döbbenetesen ismerős a kép: viszik a halálraítélteket végig a falun, ütlegelik őket; a nyakukba akasztott fegyverektől földig hajolva vonszolják magukat az áldozatok a kivégzőhely felé, a Gábor-kertbe. Ennek a megszégyenítő vonulásnak, majd a vasárnap délutáni „meglövéseknek”, kivégzésnek filmje az emlékező félévszázad külön őrzött „filmkockáiból” áll össze. A döbbenet állóképei, bepárásodott tükörcserepei – követve egy modern alkotás többszólamúságát és többszempontúságát is – átélhető, katartikus filmként peregnek szemünk előtt.
De közben mégis arra a férfira kell gondolnunk, aki akkor 12 évesen fiúcskaként kénytelen temetni a véres halottakat, köztük rokonait is. Vagy arra a valaha szép, fiatal lányra, aki ma is pontosan föl tudja idézni a vért kívánó gárdisták arcát, akik a kivégzés utáni tivornyán a magyar zászlót mosogatóronggyá alázzák. A tizenegy halott sírja fölött egy árva kereszt áll, ahol 1989 decembere óta, halottak napján mernek már egy-egy fohászt elmondani. A könyv közli az áldozatok fényképét is, és korabeli újságok alapján beszámol a Maniu-gárdisták brassói peréről. A fő bűnösök természetesen bíróság elé sem kerültek, vagy megúszták nagyon enyhe ítéletekkel. Ebben közrejátszott az is – s ez Beke György Hadi utak Erdélyben című új könyvéből ismeretes –, hogy a romániai magyar sajtó megfélemlítésektől vezéreltetve és „különös taktikai érzékkel”, ekkor vette elő az 1940-es ördögkúti és szilágyippi eseményeket, az azóta is százszoros súllyal hangoztatott magyar megtorlást.
Ferenczes István fontos könyve, – ahogy írja utószavában – a kimondott szó igazába vetett hittel nem kíván többet, mint tisztelegni az áldozatok emléke előtt, megpróbálja visszaadni a felemelt fő méltóságát a ma is rettegő túlélőknek.
Persze a könyv arra is figyelmeztet, hogy ne legyenek illúzióink.
De reménységünk tán mégis maradhat, mert a szép kiállítású könyv a Kájoni Kiadó gondozásában – több székelyföldi egyesület és szervezet támogatásával – Csíkszeredában jelent meg, sajnos csak ezer példányban. Megérdemelne egy nagyobb példányszámú magyarországi kiadást is. (Kájoni Könyvkiadó, Csíkszereda 1994)
(Forrás, 1995/6.)
< vissza prózakötethez