KOVÁCS ISTVÁN: VÉSET
Meglepő, hogy Kovács István harmadik verseskötete nem tartalmaz nyitóverset. Ezt kétféleképpen értelmezhetjük, ha a kritikusi továbbgondolás és az eliot-i értelemben megfogalmazott együttműködés kegyelme vezérel bennünket. Együttműködés: a művel. Eszerint arról lehet szó, hogy nincs értelme a kiemelésnek, mert minden folytatódik, kiteljesedik, csak élesebben, szervezettebben, mint az előző kötetben (Ördöglakat, 1982). Tehát itt is áll a „csak a fuldoklók látnak élesen” axiómája. Másfelől viszont úgy is gondolkodhatunk, hogy a Véset egyszerre lezárás és nyitás is: fölfogható egy kísérleti líraeszmény koncentrált nyitányának, még ha a művet létrehozó költő „apróbb gesztusaiban” (verseiben) emlékeztet is a Havon forgó ég (1973) szívszorítóan szép, méltán híressé vált verseire. (Temetheted-e, Vaskönnyek, Széki ének, Ágyúöntők földje, Segesvár, Csángók stb.) Ebben az új kötetben elsősorban a Vallomás, továbbá a Párizs, ezerkilencszázhetvenegy című versekre gondolunk némi nosztalgiával, mint formaőrző és ihletett opuszokra. E három kötet Kovács István pályáján, ideértve az indulást elemi erővel manifesztáló Elérhetetlen föld című antológiában megjelent verseket is, csaknem húsz esztendőt ölel fel. Tehát nem süthető rá a gyakori és oktalan jelentkezés bélyege. Főleg az első két kötet között volt kínosan hosszú a csend, már-már az elnémulás veszélye kísértett. Szerencsére nem így történt. Prózaibb, töredezettebb, néha görcsösen tömörített, éleslátásra átképzett, újfajta poétikai jegyeket viselő verstípusokat érlelt az idő a költő műhelyében. A versek helyett inkább remek vers- és regényfordítások, történelmi szakcikkek, esszék születtek; meg rendkívüli tájékozottságot mutató közép-, kelet-európai híradások, „hídépítő” gesztusok. Elsősorban és kitüntetetten a lengyel kultúrkörből. De mintha ezek a fontos és pótolhatatlan tevékenységek akaratlanul is elállták volna a (talán elemi erővel feltörő) versek útját. Így, mikor napvilágra jutottak, már tárgyilagosabbak, visszafogottabbak lettek: igazi metamorfózison mentek át. Elszaporodtak a „filmes vágások”, és elősorakoztak a rendkívül nagy ívű „létmetaforák”, amelyek végül is kárpótoltak a korábbi, élményeket hömpölygető, tiszta formájú versek elmaradásáért. Kétfajta verstípus vált uralkodóvá a harmadik – összegző vagy nyitó – kötetben. A merész prózavers, rendkívüli terheket cipelő, asszociációs és allúziós körökkel, ahol bámulatos többértelműségek (polivalenciák) lépnek az elvesző líraiság helyébe. Felzaklató történelmi üzenetek a mának, a személyiség és a személyesség rohamos leépülése idején. De ugyanakkor megtörténik a vízióvá tágítás művelete is, mert a költő tudja, hogy „a múlt jövő-előleg”. Legbizonyítóbb erejű példa a Szobortriptichon… középső darabja, a Kolozsvári Krisztus. Szervátiusz Tibor remeke a költőt most késztette harmadszor versbéli megnyilatkozásra, poétikai „átlényegülésre” az évek során. Itt a leggazdagabb és leginvenciózusabb a tartalmi és formai megfelelés is. A nagy lélegzetű prózavers így összegez: „Kolozsvári Krisztus a történelem élő és legyilkolt áldozataiból teremtődött. Minden volt-van-és-lesz megnyomorított életből és igaztalan halálból. Ezért ne képzeljetek mögéje keresztet. Nem tud föltámadni. Élő halott.” Az utolsó ciklus ontológikusnak, majd metafizikusnak nevezhető prózaversei egy eddig nem tapasztalható iróniával, szkepszissel, bizonytalansággal telítődnek. Gyakran parabolába hajlók és roppant nehéz, teremtett nyelvi közegben araszolgatnak előre, mert hisz bevallottan „úton-úttalanságban” vannak, vagy mint egy víz alatti mederben haladnak, lélegzet-visszafojtva, a „végcél meséje” felé. Ha van ilyen végcél, ahová megérkezhetünk ugyan, de „csak érkezés után érünk rá válaszolni”. Tegyük hozzá azt is: ha van méltó kérdés, ha van méltó kérdező. Míg ez a bizonytalanság vaksorsként készül lecsapni, addig nincs más menedék, mint „sorsunk judásablakán az írás: lenni így is”.
A másik verstípus az erős tömörítésű „versminimum” felé tolódik, ahol a metaforák, valamint a nyelv váratlan – de alkotójuk által nagyon tudatosan létrehozott – töredezettsége, továbbá a versmondat formailag is megtámogatott lépcsőzetessége együttesen ér el újszerű hatást. Látszik, hogy a költő és a nyelv termékeny viszonyban állnak. Természetesen a korszerűség jegyében, kritikus fenntartásokkal él a költő a nyelvet illetően, de nem a nyelvrombolás vagy „a nyelvre merőleges” költői attitűd divatos pionírjainak követése okán.
A második ciklus őriz eszmeiségében legtöbbet a történelmet konokul faggató Kovács István-i versből. Ezen a terepen mindkét kimunkált verstípusát harcba küldi, mégpedig a tartalomhoz illően. A személyesen megélt történelem emlékeire, iskolai „énekóra –töredékekkel” utal. Egyetlen sor is sokat elmond a korról, mely köré odaképzelhetünk minden tudott és elhallgatott tényt, s így tágul közös sorsunkká „a hirtelen tanult és megértett Himnusz…” Frappáns és találékony, amikor verssé rendezi (lépcsőzteti) Szalárdy János siralmas magyar krónikájának kulcsszavait. S ugyanitt Szamosközy István „történeti töredékeit” a korabeli históriából egyetemes érvényűvé tágítja, szinte a jelenvaló korszak átéléséhez, mementóként. Így lesz egyszerre archaikus, tárgyszerű, s ugyanakkor roppant mai vers. Elmondhatjuk, hogy kezdetektől kulcsszerepe van az emlékezetnek ebben a szigorú, alkotói etikában. Kérlelhetetlen, mert „krónikásául” szegődött múltnak és jelennek, mert feljegyez, és nem akar felejteni. Holott egyik fontos versében ironikus keserűséggel az emlékek leértékelődését, „bolhapiacát”, összkiárusítását is jósolja, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Nagyon találónak érezzük a híres lengyel riporter-író idevágó gondolatát: „Az emlékezet magántulajdon, semmiféle hatalomnak nincs oda bejárása” – mondja Ryszard Kapuściński. (Jegyezzük meg, hogy Kapuścińskivel éppen Kovács István készített emlékezetes interjút a Forrás 1984/7. számában.)
Legtágasabbnak, leglíraibbnak az első ciklust mondjuk, még akkor is, ha éppen itt olvasható a következő: „Az ablakon rács: / megfejthetetlen keresztrejtvény- / a vízszintes csupa ötbetűs szó, / a függőleges csupa nyolcas”. De a valahai gyermek csodálkozik rá a megfejtett rejtvény keresztjére, ha arcát a pince rekvizitumai közül a fény felé, a rácsokon túlra emeli. Oda föl, oda a jegenyeárnyak derékszögén kúszva a suhogó világba, hogy romlatlanul széttekintsen. Tündököljön a gyermekkor, ami már saját gyermekében tündököl tovább: mert kitünteti figyelmével a gyermeki szempár. Nem kérdés, hanem állítás-jellegű a Térelválasztás utolsó mondata, ha úgy érezzük: figyelt és ügyelt az egész könyvre. Ezért lehet a megújulás hírnöke. (Szépirodalmi, 1985.)
(Könyvvilág, 1985/7.)
< vissza prózakötethez