Prózakötetek -

BÚCSÚ PINCZÉSI JUDITTÓL

A legkegyetlenebb műfajt gyakoroljuk, akik még vagyunk; mert nem fejezhetjük ki gyászunkat puszta csönddel, hallgatással; szólnunk kell a végtisztességtevő gyülekezet előtt a veszteségről, mely bennünket ért, és ott visszhangzik, hullámzik a hír érkezése óta valamennyiünk szívében.
Bizony aratott ez a nyár is, begyűjtötte és kicsépelte a jó termést. Pályatársakat, fájdalmasan korán távozott nemzedéktársakat kísértünk ide a Farkasrétre és más temetőkbe. Így telt a nyár: álltunk koporsók, megásott sírok, halotti urnák, kolumbáriumok előtt.
És bármily hihetetlen, most itt állok a Te koporsódnál, drága Pinczési Jutka, s e tényt a halálod óta lassan múló két hétben sem tudtam elképzelni. Mint ahogyan halálod is teljesen valószínűtlennek tűnik.
Szemközt az ősszel, halálod megmásíthatatlan, de annál beszédesebb csöndjével a nyár utolsó napjaiban vagyunk. Ahogy Te írtad, ezek valóban „búcsúzó napok” és „jönnek, jönnek a nyilalló fecskék és hozzák hozzák a szögeket.”
Nem arról volt szó, hogy ezek a nyilalló madarak szárnyukra vegyenek, és Veled induljanak a búcsúzó napokat jelenteni. Maratoni sétánkon, a júliusi, sápadt kórházfolyosón nem erről volt szó, hanem a „maradni készülök” fölfokozott reményéről, elszántságáról, amikor még azt hittem – és hittük sokan, akik szerettünk –, hogy csak rajtad múlik. Ez volt biztatásod: „erősebben ragaszkodom a világhoz mikor visszatérek”.
Hittük: a lélek ereje győz a test elesettségén, és talpra állsz ismét, tevőlegesen is, újra a „szavak pásztora leszel”. Így biztattál minket:

De a biztatás mögött a mélységekből kiáltó sorokról nem fordíthattuk el tekintetünket, melyek talán ösztönösen, s igaz költőkhöz méltón fátumos jóslatokat fogalmaztak. Szívszorító lenne most idézni mindazokat a strófákat, vagy csak sorokat is, amelyek az utolsó kötetben és a hátrahagyott versekben e jóslatokat igazolják.
Gondoljuk el, hogy ez a fényimádó költő, ez a kezdetben játékos könnyedségű, formai és képi bravúrokat művelő költő, mily rövid idő alatt – 1977–1982 között – egy teljes és egész pályát futott be; négy kötettel jelentkezett, mint aki tudja, nincs sok ideje.
Már az első kötetében, a Kormos István által szerkesztett Szelídített tenger-ben leírja:

Az utolsó kötetben, amikor már minden a végkifejlet centrumából épül, láthatjuk és mondja is: nincs ideje festett szavakra.
A Fény, a fényesség, a fénylőn korábban is meglelhető kulcsszavai mellé az Idő, a Csönd és a Szeretet zárkózik fel, mintegy kifejezve e poézis rövid idő alatt megtett, transzcendenciák felé is mutató útját. A végtelenség bölcsességét és távlatát.

Átélte a szenvedés – és közben az értetlenség, és néha az indokolatlan visszhangtalanság – gyötrelmeit is. Aki viszont ismerte igazán, becsülte ezt a magas hőfokon szólaló, egyéni ízeivel, fordulataival téveszthetetlen hangzású, s alapjaiban extrovertált költészetet, amely érzékeny szellemiségével a humánum és a szeretet törvényére esküdött. Ebből következett az is, hogy mindig, szíve minden dobbanásával társakat, közösséget, embermeleget keresett; egy kis csapatot, hogy érezze: nincs egyedül.
Láthattam nagysikerű szerzői estjén 1980 novemberében a Rátkai Klubban; s láthattam máskor, másutt is boldognak, röpdösőnek – a Kaláka együttes társaságában egészen szabadnak. Nemzedéktársaim közül, azon kevesek közé tartozott, akik képesek élőszóban is költői pontossággal meghatározni a világ dolgait. Összefogottságát, költészetről és sorsról, mindennapi gondokról vallott frappáns vélekedéseit őszintén csodálhattuk. És bölcsészdiplomával a zsebében Pinczési Juditnak egy méltó állás sem jutott. Vagy csak nagyon rövid időre, átmeneti megoldásként. Mivel mondtam korábban is, tehát most nem hathat késői vádként: erre is illett volna jobban figyelnünk!
Azon a boldog, felszabadult esten a színpadról lelépve már figyelmeztetett:

Pontos a meghatározás: az ég ablakmosója lett, főhivatású költő. Maradt egyedül a vakító papírlapok reménytelen havazása, maradtak az ablak előtti fák, a fák madarai, a csókolnivaló erkélycinege. Aztán maradt a szoba, a betegágy: rámért sorsaként a költőnőket is leterítő hölderlini helyzet, amikor már tudja, hogy „egyre közelebb a hattyúevők kése”. De sorsát elfogadja; egyik legszebb versében így ír:

Talán legutolsó, hátrahagyott versében a mindent-tudás legreménytelenebb nyolc sorában üzeni:

Itt már semmi sem fordult jóra. Fátumod, jóslataid beteljesedtek. És elhagyott a kín, a mérhetetlen szenvedés. Ez is lehetne vigaszunk, de hiányoddal nem vigasztalhatjuk magunkat, csak köztünk maradó műveddel, amely már helyetted áll előttünk, és benne a nem múló biztatás – reménységképpen:

Drága Jutka!
Hitted volna-e, hogy a mi nemzedékünk is elindul? hogy már a „túlsó parton” egy előőrs toborzódik azokból is, akik a század derekán születtek?
Búcsúzom Tőled a Magyar Írók Szövetsége nevében. Nemzedéktársaid, barátaid, a magyar költők nevében, akikkel mondjuk és hisszük soraidat:

Isten Veled!

Elhangzott a Farkasréti temetőben 1982. augusztus 26-án.

(Új Forrás, 1982/6.)

< vissza prózakötethez