Prózakötetek -

TÖBBSZÖRÖSEN ELFOGULT SOROK SZOKOLY TAMÁS: NEM TÖRTÉNT SEMMI CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Ha Szokoly Tamás eddigi publikációinak és erősen megrostált válogatásainak, tehát köteteinek figyelmes olvasói vagyunk, akkor azt a megállapítást tehetjük, hogy bizonyos versek átemelődnek az előző, az első Szokoly-kötetből (Tarkódnak fordítva, 1995, kiadta a Márkus Emília Alapítvány, Szombathely) a második kötetbe, az újba, a Nem történt semmi-be, amely Veszprémben látott napvilágot 2002 decemberében.
IIyen például A manézsban című vers is, ahol ezt írta anno:

Jól megjegyeztem ezeket a sorokat, nem ma volt már!, mert a Szokoly Tamás nevű hiperérzékeny egyén, aki ugyancsak rendesen szétsugározza az élet tűszúrásait, halálpontosan rávilágít az okra és az okozatra.
Máshogy, másképpen ugyanerről vall Ady és József Attila is, akiket Szokoly legfontosabb igazodási, örök magaslati pontjainak gondolok. Ady Endre Úrral egy emlékezetes 15 részből álló versciklusban vívja csatáját, hogy megértse őt, s közelebb kerüljön önmagához is: rálásson démonaira. Ez a ciklus az első Szokoly-kötetben olvasható.
Személyes sorsában, küzdelmeiben (magánéleti és közösségi kudarcaiban), betegségeiben vannak ugyan József Attila sorsára rímelő mozzanatok, látszólag hasonlóan futó párhuzamos sorsvonalak (vigyázat: nem sínek!), de én inkább a rövid, dalszerű, szépen megformált, a formába mindenáron kapaszkodó, és eminensen József Attilás kép- és szóhasználatú (ám mégsem áthallásos!) Szokoly-versekre mutatnék rá. Elsősorban is a korábbi és a mostani új kötet szerelmes verseire gondolnék. Ebben a kötetben a Szerelem rítusa cikluscím alatt. (Ilyenek pl: A kezed; Oldozz fel!; Ha nem; Kedvesem, Te!; Fehérben fehéren; Megmarad; Az én utam; Titokvédő; Pillanatfelvétel)
Másfelől néha-néha a fájdalom és bűnök kivallásának szabad ötletei is, elvarratlan szálakkal, ám beszédes nagybetűs szavakkal verses kórházi leltárába, jegyzék-be kívánkoznak. (A hét főbűn egyike; Hegymagasi dél körül) De vannak más típusú rövid, létösszegző, vagy a „létismeretlenes” nagy „egyenlettel” viaskodó, filozófiába hajló frappáns versei is, amelyekre, hitem szerint, Attila úr is bólintana. (Hexameter; Summa summárum; A fájdalmak; Az élet; Virradat néked; Megrepedt örömök; Hetedíziglen; Pillanatfelvétel…; Úgyse leltár; Nem történt semmi; Freskó; Tettetem magam; Hatsoros; Olykor; Az öröm kellene; Ez van; Az idő ver le; Maradok továbbra is az; Ha volna még; Megállapítások).
Mindjárt ezekkel a versekkel szalad neki a kötet élén az emelkedőnek, ahol aztán a Manézs környékén, a hosszabb, zaklatott szabadversekben megértsük azt, mit is jelent a „tizezer voltos felesleges feszültség a világ szívében.”
Szóval nagyon magasan kezdi a hangot. A kötet első harmadában, ahogy Ottlik Géza mondaná: minden megvan. Utána már csak kiegészít, tapsrendet vált, visszaidéz és „éles késekkel” játszik. Igazi szerepet is fölvázol, szerepet is oszt, de aztán bekattintja élesebb késeit. Ironizál, önironizál… és végül belát. A játékra neki csak ez a fehér lap maradt, holott… Ez lesz a színtér: rendező és színjátékos redukált, ám szabad terepe, melybe senki nem szólhat bele… szavalhatná éppen egy Hamlet-Latinovits.
Elméje szikrázóan okos és meglepő mutatványokra képes; nyughatatlan ez a forgó köszörűkő-agy, a „köszörű-időben”-korban kalligrafikus játékaiban, a blaszfémia és frivolság kétes élén egyensúlyozva is azt üzeni: légy fegyelmezett!
De profundis, tehát a mélységből kiáltoz, vagy szakadék fölött egy hajszálhídon (Határ Győző szép képe) sétál, talán így akarja – a csöppnyi szeretetért – megzsarolni környezetét, akik visszafojtott lélegzettel figyelik a mutatványt.
Egy kortársunk, Csoóri Sándor fogalmazott így: Ha élni tudnék, nem írnék verset. De hát rengetegen nem tudnak élni, nem tudnak úgy élni, ahogy az méltó lenne ember-voltukhoz, vágyaikhoz, tehetségükhöz, és mégsem írnak verset.
Amióta ismerem Szokoly Tamást, s ez bizony legalább 35–36 éves ismeretség, ő bizony mindig írt verset. Publikált a híres szombathelyi diákfolyóiratban, a Jelentkezünkben, aztán országos folyóiratokban, nagy-nagy kihagyásokkal, el-eltünedezve, aztán hirtelen előbukkanva.
Való igaz: a színházat, a játszást, a rendezést, a színház körüli közösségteremtést életének fényesebb szakaszában hivatásának tekinthette. Csak hát az ő „útjai is megcsavarodtak”; sziklákat robbantottak eléje. S nyilván ő is tett azért, hogy a történések így alakultak, hogy a sziklák magasabbról zuhanjanak rá, sebesebben guruljanak feléje… (Életének ezt a szakaszát nem ismerem, vagy csak nagyon homályosan.)
A vershez való hűségére, a folyamatos készenléti állapotára magam is akkor döbbentem rá, amikor 48 éves korában képes volt debütálni a föntebb már emlegetett Tarkódnak fordítva c. kötettel, melyet talán egykori diáktársai (Németh Gyula középiskolás osztálytársa írta a fülszöveget), és szombathelyi főiskolás tanítványai (Böszörményi Attila nevű hallgatótól kaptam értesítést a kötet megjelenéséről) „muzsikáltak ki” belőle. Holott a kötet megszerkesztettségéből látszott, hogy Szokoly Tamás sok mindennel leszámolva csak a vershez maradt hűséges. A verset író ember életbenmaradásának értelmét a versek fájdalommal megszült, gyönyörűséges teremtés-aktusa jelentette. A keserű, ítélkező, leszámoló, sokszor kegyetlen, sokszor túlságosan is okos, aztán önirónikus, képversekben és szóviccekben, blaszfémiákban, nem enyhe frivolitásokban játszó ember (színjátékos) végülis ugyanazt kiabálja ennek a világnak, amit Ady: szeretné, ha szeretnék. (Mégha az Engem ne! című versében a sajnálat, a dicséret és a szeretet felkiáltójeles elutasításáról beszél is.)
És végeredményben: bízik a versek „megváltó”, megtisztító erejében. A versekre bízta magát. Más kommunikáció már nem fontos; vagy nem is lehetséges számára.
Úgy látom, ennek a kötetnek a létrejötte sem nélkülözte a szeretetet.
A gondosan megtervezett kötet (fényképek, a grafikák Kass János és Bálványos Huba művei), a segítők száma, önzetlensége, és nem utolsósorban a veszprémi Faa Produkt Kiadó igényes munkája nyomán valóban esztétikus, szép műként került az olvasók kezébe. A fülszövegben Kemény Géza költő, irodalmár, tanár (sajnos már ő sem él!) pontos és fontos észrevételeket tesz Szokoly Tamás költészetének természetéről. Két jelzővel illeti ezt a lírát: keserű és forró.
Én azt mondom: csupa idegvégződés-versek, hol kétségbeesetten ránganak, hol hirtelen kisimulnak, s éppen ebben az ambivalens, nyugtalanító hullámzásban van az erejük. S abban a megszenvedett személyességben, amelynek dacos üzenete ez: „Föltápászkodtam, holott rég kiterítve.” Olvasásuk közben unatkozni nem lehet; és nagy figyelemmel, igazi intellektuális erőfeszítéssel kell illetni őket a vers másik, tehát az olvasó oldaláról is.
Felzaklató kötet, holott szinte lemondóan sugallja címében, sőt kétszer ismétli is a megfelelő dramaturgiai pontokon a címadó verset, mondván: Nem történt semmi.
Kedves Tamás! Hidd el, nagyon fontos dolog történt. Ez a kötet is megjelent. Jöhet a harmadik. Azzal ne várj ennyit, lehetőleg még a 60. éved előtt tedd le asztalunkra: olvasóid, megmaradt barátaid asztalára. (Faa Produkt, Veszprém, 2002.)

Budakeszi, 2003. április 23.

(Palócföld, 2003/5.)