Szólásért való ének, hirdeti Buda Ferenc szép verse a mai est címét. Énekes Budai Ilona, s az e deszkákon néhány perc múlva főszereplő előadóművész Torday Ferenc, és nem utolsósorban a szerkesztő Medvigy Endre cím szerint is nagyszerű dologra szövetkezett: előhívni a költőkből a verset, énekesből az éneket, fölkelteni az írástudókban a szóláshoz való jog és kötelesség elemi igényét.
Miért fontos ez? – kérdezhetné valaki.
Vagy: mit akar ez az ideálmodott, hallható antológia, ez az egyívű szándék és gesztus? Pontosabban: mit akar a sorssal, a magyarság XX. századi sorsával? Előhívni és kihívni – a költészet erejével. Tudjuk: a párbaj fölöttébb egyenlőtlen lehet. „A költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó” – mondja a költő.
A magyarság sorsáról, „zivataros századairól” klasszikus elődeink a történelemkönyveknél hitelesebb lajstromot készítettek. Ady Endre a világ nagy kohójában felolvadni, elveszni látta népét a század második évtizedében. Hogyan látjuk most?
A helyzet biztató, de tapasztalataink okán nem felemelőbb, mert ugyan még vagyunk, de olyan dolgok is megestek velünk, melyekre Ady se gondolhatott; olyan szégyenek, leveretések, kudarcok… Herder úr jóslata se vált be, mert még vagyunk, s jól, rosszul magyarul beszélünk itt a Duna-Tisza táján, a Kárpát-medencében, függetlenül a hivatásos határsakkozók alkalmi lépéseitől. Még értjük a szót, mi, többféleképpen is sakkban tartottak, földrajzi szélességek, időzónák foglyai.
Még biztatjuk magunkat a XIX. század felől Arany Jánossal is; „Hallottad a szót: rendületlenül.” És ismét ővele: „Ha minket elfú az idő zivatarja: nem lesz az Istennek soha több magyarja.”
Vitatható talán, hogy a 24. óra utolsó negyedében méri az időt, már bennünket a sorsunkból fölénk vetülő árnymutató? Amit a század képtelen volt elrendezni a magyarság és más kis nemzetek jogos pöreiben, az itt örvénylik előttünk. Kísért és szégyenre késztet. Illene hát méltósággal megoldásokat keresnünk. Illene nekünk, magyaroknak, Európa hű fiaiként legjobb önmagunkhoz felnőni; s a halasztásokat, a semmire se jó percnyi taktikákat, a mentegetőzve kimondott és elharapott félmondatokat megutálnunk. Van jogunk és temérdek okunk is, hogy elsősorban írástudóinkra hallgassunk e tárgykörben. Az egyetemes magyar irodalom legjobb tradíciója ez a megfontolás. A lelkiismeret és felelősség helyes iránytűi ők e hazában, mégha rákérdeznek többen is a totális fölismerésre, Nagy Lászlótól kölcsönözve a megrendítő sort: „Úristen, én nem vagyok itthon?” És másutt is, ahol magyarul beszélnek, írnak, más égtájakon, ha tudósítanak arról, hogy „vannak vidékek”, ahol a nagyhavakba vágott „alagutak” lehetnek csak a szellemi közlekedés elképzelhető sztrádái, hogy az infinitívuszokba tördelt, már-már nyelvemlékként őrzött magyar nyelv mennyi esélyt adhat az asszimiláció nagy tégelyében, hogy mit jelent – elővetülő árnyként – a hettiták emlékezetvesztése. Versek: Újvidékről, Kassáról, Kolozsvárról, Ungvárról, Sepsiszentgyörgyről, Pozsonyból. Amerikából, Nyugat-Európából. És persze hazai tájakról.
Ez az összeállítás a sorsunkért felelősen szólókra, tehát: az illúziókkal józanul leszámolókra, s reménytelenségben is reménykedőkre hivatkozik. Az is remény, hogy írunk, beszélünk e kérdésekről. Mert a csönd a legveszedelmesebb. Az is remény, ha egy ilyen összeállítás készül ebben a műhelyben, másképpen szólva a Forrás Kör értékekre figyelő közreműködésével. Akik az Egyetemi Színpadot az elmúlt években is látogatták, bizonyára nem felejtik azt a missziót, melyet éppen ez a kör vállalt Dsida Jenő „feltámasztása” ügyében, vagy a „Fekete bojtár” Sinka István és a népi írók műveinek teljesebb megismertetése érdekében.
Valamennyi előadásuk sikerre vitt vállalkozás volt. Bizonygatnom se kell, hogy Torday Ferenc, ez a tehetséggel megáldott fiatal előadóművész műsora mennyire szerves folytatása az eddig megtett útnak és ugyanakkor mennyire új távlatú is.
Köszöntöm Torday Ferencet az Egyetemi Színpadon önálló estjén, és köszöntöm Budai Ilonát, aki szépséges énekeivel társául szegődött.
Elhangzott 1983. III. 29-én az Egyetemi Színpadon.
(Napjaink, 1991/12.)
< vissza prózakötethez