köszönettel a Cseh álmoskönyvért,
és nem véletlenül 1999. november 17-én.
Kedves Vaculík úr, ugye még emlékszik, tavalyi ittjártakor az Írók Boltjában zseniális fordítója, Klára asszony szíves közvetítésével fölidéztük a vilenicai (1990) közös éneklésünket, meg aztán átnyújtottam egy újságot (Magyar Napló), ahol emlegetem a 2000 szót, aminek éppen a harmincadik évfordulója volt, s akkor csak néhány szóban a mi apróbb kalandjainkra is sort kerítettem, amely épp akkor indult, amikor Prágába bedübörögtek a szovjet tankok… Kicsit innen folytatom, no nem dicsekvésképpen, sokkal inkább szomorúan!… és csak azért, mert Maga őszinte kíváncsiságot mutatott…hogy nálunk miképp és hogyan darált a cég… hogyan figyelt a szem. Talán, kicsit sajátosan, magyarul. És néha csehül álltunk.
Nos, amikor Történeti Hivatal már változó színhelyein azt a háromszázvalahány oldalt (egyelőre csak ennyit találtak) több kényelmetlen ülésben átolvastam, amit 1968 augusztusa után éppen húsz évig körmöltek s jelentettek rólam, sajnos általam is ismert (és még ismeretlen) szánalmas figurák, melyekhez aztán egyáltalán nem titkolt nevű rendőr urak és hölgyek fűztek „invenciózus” értékelést, kommentárt a székesfővárosban és szerte a megyeszékhelyeken, ahol csak megfordultam, mint különösen ártalmas „F” dossziés személyről, már 1976. július 7-én a BM. Két omnipotens guruja H. Sz. főcsoportfőnök (később miniszterhelyettes) és Dr. H. J. csoportfőnök-helyettes (később népszerű könyvek szerzője!) így öntötte veretes, mondhatni klasszikus formába, vagy csak helyeslően aláírta a III/III-as ügyosztály jelentései alapján kikristályosodott jellemzésemet, akárcsak egy rendőri körözést, elfogató-parancsot (bár az efféle fordulatok akkoriban közszájon forogtak, ha mondjuk a Népszabadság vagy a Kritika ügyeletes ledorongoló marxista vezérkritikusaira gondolok, akik persze azóta sírba szálltak, vagy orr- és farvitorlát állítottak, de ugyanazon balvizeken hajóznak ma is, szóval azért álmomban elré(m)nyülök, elszerdahe(ü)lyülök, s nem is kissé e(l)fehéredem), tehát: „Alaposan gyanúsítható ellenséges írói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatú illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsősorban ideológiai és kulturális területen a fellazítás politikájában nyilvánul meg.” Aztán írtak testreszabottabbat is később, ’81 után, amikor már valóban kezdtem belenőni a még lötyögő zubbonyba, de ez az első memoriter, uraim, azért megmarad. Éppen még Petőfi korú siheder voltam 1976 júliusában, ha akkor egy testvéri kozák leszúr a Bajza utcában, nem kellett volna 1984 novemberében kissé erőltetten szép szlávos akcentussal szegény Elbert Jánossal példálózni (pofátlanul és kegyeletsértően!) a Magyar Tömegír, hogy a zseniális Bulgakovot idézzem, kattogó telefonján, amiről minő csoda, több lehallgatásom szövege is fönnmaradt, de ez bizony hiányzik. Azt kell most csalódottan hinnem, hogy csak álmodtam vagy kínomban kitaláltam, bár néhány közeli barátomnak említettem akkor. A képzelet – tudom – a költészet nélkülözhetetlen fegyvere. Önök is tudhatják, hiszen valóságos költők voltak akkoriban. Ma pedig, nyilván magas nyugdíjjal honorálva áldásos tevékenységük, jókat röhögnek az ügynökvadászaton… amint elkezdődik majd a mi ügynökünk azért…, meg a ti ügynökötök bezzeg… című társasjáték. Persze, azért maradtunk néhány millióan akik nem voltunk az önök bőrében, zsoldjában, sem ideológiai térfelén, s akiknek valamiért legföljebb csak egy árva „F” dosszié jutott… Akik még könnyen vagy aljasul megzsarolható kis ügynöknek se kellettek. (Az viszont kétségtelenül zseniális húzás volt, hogy saját párttagjaikat sem kímélték, igaz, már nem akasztották őket, mint hosszú történetükben annyiszor, mert lám, – minden dezinformáció ellenére – akadt onnan is önkéntes és megzsarolható ügynök, és találtatott nagy körültekintéssel megfigyelt és [főleg lehallgatott] rosszalkodó delikvens is, nyilván a konspiráció nagyobb hatékonyságát és hitelét erősítendő!) Hát uraim, bizony ez szomorú memoriter. Alig felejthető… Memento a búcsúzó ezredvégen.
Kedves Vaculík úr, ha ez itt mégse menne, bár sajtó van és szabadság is van, akkor felajánlom az Ön egykori szamizdat kiadójának, a PETLICÉ-nek. Ugye, megtartotta? Még szüksége lehet rá. És nekünk is. Előre is köszönöm.
(Magyar Nemzet, 1999. nov. 17.)
< vissza prózakötethez