A történelem látványos tagadását bekalkulálva a Honfoglalás 1100. esztendejének tájékán, azt is mondhatnánk, ha a gitlini érzésstruktúrát figyelembe vesszük, hogy szavaink, érzéseink ez alkalomból éppen a posztmegyerben, tehát a modern utáni magyar mederben hömpölyögnek. Esetleg – tákolódnak.
A kínos zavart leplezendő, inkább elmondanék egy megeshető történetet, amely valahol ott játszódna Berkeley-ben, mondjuk a hetvenes évek végén, ahová én majd csak egy évtizeddel később jutok el, hogy gyönyörű mókusokat számolgassak egy álló napon át, amint a pazar épületek között tökéletes szabadságban cikáznak. De mondom, történetem egy padon folytatódik, leülök a fizikus-jelölt honkongi lány mellé, aki pontban déli 12-kor a Központi Épületben elbűvölően hegedülni kezdett. Vivaldizott másik három honkongival. Vagy ezren hallgattuk őket.
Most lehunyja szemeit és a Nap sugarait gyűjti arcába. Nézem és aztán hallgatom: valamit dúdolgat a fénynek. Mintha ismerős lenne a dallam. Talán a Concerto-ból. Rokonok lehetünk. Bartók rokonai. Széles a Világ. A Föld meg gömbölyű. Ez nagyon nagy szerencse! Ezért lennénk a találkozás nyertesei. Közben azért lelezúdul ezer esztendő.
Egy mókus a lány piros szandáljának fényes csatján feltör két mogyorót. Kicsit telhetetlen őkelme. És szabadon bátor. A lány nem észleli. Csak én látom. Meg kéne írni! Plasztikusan képbe tenni ezeknek az elvarázsolt friscóiaknak! Egy költői anzixot itthagyni legalább. Bevésni barbárul a legközelebbi fenyőtörzsbe. Grádics: közép-európai érzelmesség, balsorskereskedés a californiai mókuskáknak, hogy önbizalmuk ne csorbuljon. Mondanám: kapaszkodó innen. De nem mondom, úgysem értenék.
S erre kikanyarog a képből Todd Gitlin úr. Nem gittet rág, hanem szociológiát oktat s mellesleg erről a posztmicsodáról értelmes dolgokat hatol ki, hogy csupa erózió, pangás, élvezkedés a foszlányokkal. Ilyesmiket. Gitlin úr jól behatol, mondván az érzület gyökét. Hogy nincs új! Kimerültek az elemek. Merő izzadtság meg textualitás.
Ekkor szembe jő egy komor tanár. Nem idevalósi, de már régtől itt tanít. Költő. A nagy Miłoszok közül való Czesław, a vilnai litván, aki persze lengyel is. De még csak néhány év múltán hajol meg Stockholmban. A lengyelek akkor már erősen szolidarizálnak. De előbb még elkiáltja magát százvalahány bíboros, hogy polski fiat: legyen lengyel! És lesz lengyel pápa.
Gitlin és Milosz köröznek itt. (De meglehet, sose találkoztak!) Az érzületről is szót cserélnek. Szidnak, dicsérnek. Köröttük százszámra cikáznak a posztmodern mókusok. Jó arcok, róják a köröket, kicsit habókossá másolják magukat. Vagy csak Berkeley-ben alkalmazott az efféle mimikri? Nem kérdés. Kaland. Lekéstem az előadásukat. Tíz évet késtem. A Vivaldi jó volt. Hegedűs a padon. Elsősorban napimádó nomád honkongi fizikus, aki bemuzsikálja a legeslegparányibb chipeket a Számítógépbe. Nem számít. Mint az egyszeregy. Megy ez-az, ami jön. A honkongiak például elárasztották Californiát. Néztem, tájékozódtam s aztán gyanús lettem. Elsősorban magamnak. Kacarásztam, hogy mi mindent kajál kínjában a halandó.
Azt írták több helyen, okos, tájékozott emberek, hogy közöm van hozzá. Mihez? Én nem tudom ilyen biztosan. Az érzésstruktúrámban már túl a hegyen, ahol a lófejszéles ibolya kókadozik, de zöld a nyúlsóska. Amúgy meg persze erózió. Világbillegés. Akkor úgyis minden poszt. Így posztmagyar, posztlengyel, poszthonkongi. És főleg túl sok a teoretice bűnöző alkat, aki ír, önkiír, önkifejez, olvasót, nyelvet lefejez, géppel levelez. Sajnos az is sok, aki azt hiszi: valahogy ment marad ettől, tehát lassúdan elevez, más vizekre. A víz kevés. De azért még lehet olyan tiszta, hogy ama Pegazus is iszik belőle. Iszik előre. Önnön bőrére, mely sajátlagosan másolva és tetoválva.
A posztmegyeri csárdában, a váci út legeslegvégén, ahová valaha még szegény Berda is betért, és egy rögtönzött posztmodern textúráért, a la szalvetta! – stex hiányában – fölséges körömpörköltet vacsorált. Az első tudatos posztmodern magyar, kis megyeri beütéssel Berda József volt/lehetett. Verseiből és anekdotáiból radikális dekonstrukcióval minden íz kiérezhető, minden illat fölszállhat külön-külön elemként, atomként és fényeskedhet bizony az újpesti elvárás-zeniten. Mert lila az ég alja. Aligha?
Alig, ha összes bűneim töredékeinek töredékét ide számítom, melyek némi ingerültséget kiváltottak ugyan, de korántsem olyanokat, mint például a közeles múltra való kérdéseim, szerény javaslataim vagy felszólításaim. (Lásd pl. infinitívusok holmi öröknyaras képversben.) Kéretik nem félreérteni, mivelhogy nem dicséret, inkább szomorúság, látva a következményeket. Főleg a mostaniakat! (Mintha csupa öngyilkosról szólna a negyven évvel későbbi történet!) De akkor boldog idők: volt még figyelem, akusztikai háttér, izgalmak. (Hírlik: megint jőnek, kopogtatnak… de abban már nem lesz vigalom!) Szóval olyan jámborságokra gondolnék, mint Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból, alcíme: margináliák, vidám betérőkkel. Még a régi Mozgó-ban jelent meg, aztán a Múlik a Jövőnk című kötetemben (Szépirodalmi, 1989), ugyanitt található egy másik vers-levél is, amely a honi anomáliákra utal, a túlbuzgó ájulatra, amikor ez még jövedelmező is volt, és jól szembe lehetett állítani a Hortobágy poétáival, akik csak megyerkedtek a saját posztjukon, fújták, ahogy a híd kilenc lika állt. Szájra. (A Híd, az újvidéki, akkor kicsit meghanyatlott a modern ügyében, mintha már a háború szele, a költözés, stb.) Ízesen gadamereztek bajusz alatt, de még posztoltak minden létező csatornán, frekvencián, szombaton. Ekkor jött egy Magánlevél (helyett) többeknek a kevesek közül címmel. Előbb az Alföld-ben, aztán a föntebb emlegetett kötetben. Lett kis orrolás a mértékadóktól és segédeiktől, akik azt hitték, nem szeretem a lekváros-mézes sültkrumplit. Valóban nem szeretem, ez már ízlés dolga. Főleg, ha csak az, és semmi más nem kerül az asztalra. Mint ahogy az egyen-McDonald’s termékeket sem szeretem. Az olvasó kedvéért még megemlítem a Holmi 1993/10-es számában Posztrealista szíves tanácsok alcímmel közölt levelemet, melyet egy ifjú párnak postáztam, ők történetesen költőnek készültek. Hát a tanácsok… nem tudom beváltak-e, mert eltünedeztek, lehet, hogy születendő gyermekük lesz költő.
Itt most nem fejeződik be semmi, csak pont kerül egy kisebb posztkaland végére. A szíves kérés – teljesítve. (Poszt – posztmodern. Platon Kiadó, 1997. szerk. Pethő Bertalan)
< vissza prózakötethez