Prózakötetek -

Álom- és filmszalagok randevúja

A 40 ÉVES MAGVETŐNEK

…Miközben ők összesodródnak, különválnak, tekergőznek a téren. Csípős tavaszi idő, de a délelőtti napsütésben már elviselhető a pad. Háttal ül a hatalmas tízemeletesnek. Pedig oda készül, ahol a csillogó téglatest élei találkoznak. A bal felső ficakba. Ott kell valami „jelet hagyni”, hogy él, hogy „bűnös szándékai” vannak. Így üzenték. És ő is viszont. Előre. De most még ráérősen bámulja a Luxus kirakatait. Ez idő szerint az 1977-es tavaszi divatból olvashatna, ám beúszik, bebillen a Pesti Vigalmi Műintézet összes ablakaival, s félprofilból még szegény Vörösmarty is. A deszka egyre melegebb lesz, akárha matek órán a gimnáziumi iskolapad, mert közeleg az idő.
Kopottas táskájából még egyszer előveszi a seszínű dossziét. Rajta név, lakcím – akkor éppen, Bürök utca 49. – ceruzával, halványan. Nem nyitja föl, csak megsimítja. Órájára néz, kiváló szovjet POLJOT, még érettségire kapta, s az eltelt tíz év alatt szépen megállapodott a kerek 10 minutumos késésnél. Lehet hozzá igazodni. Akkor most indulnia kell, hogy fél 12-re fönt legyen a ficakban. A dossziét a lift és a páternoszter közötti kéjes választás után csúsztatja csak vissza a táskába.
Izgatottan lép a nyikorgó, nyitott kabinba. Bizony mindig fél, hogy elvéti. A másodikon beszáll egy rokonszenves, szakállas, kisportolt alakú férfiú. Csak úgy lazán, ingujjban, de pirosfekete kockás nyakkendőben. Az irodaházban dolgozhat. Békésen szuszog, s valamit rágcsál, majd a farzsebéből egy iszonyú hosszú ceruzát vesz elő. Nem tudni még, miért. Aztán egy jatagánszerű tőrkést is, s a mozgó alkalmatosságban nagy szakértelemmel hegyezni kezdi. Mint valami nyársat. A fekete, kopottas táskával közlekedő fiatalember ijedten lapul a doboz oldalához, mire a farigcsáló úr imígyen beszél bele a diszkréten surrogó zajba: „Utaztatjuk magunkat meg a kéziratocskát, de nekem láttamoznom kell míg a 10.-re érnek, aztán ki így, ki úgy végzi!” A 7. etázs előtt villan a penge és markolatig szalad a bordák közé. Egy szisszenés se hallatszik. Az „A” vércsoportú folyadék „oly simán, oly szelíden” csordogál a dossziét rejtő táskára.
Pengét zárva és hosszú ceruzájával szinte rúdugró mutatványt lejtve a szakállas, inges, nyakkendős fürgén kiugrik a páterből, s nagyon balra el. Amaz még áll. Ámulva nézi a poros cipőjére csepegő vért. Kinek a vére lehet ez? Nem érti, nem érti. Csak támaszkodik és tartja magát erősen. Még egy kicsit bírja, aztán hulló hófehér kéziratlapot lát, amint a ficakból, a 10.-ről hullanak alá, s Vörösmarty lábai elé vitorláznak. Eszébe jut, amikor villan a 9. emelet felirata, hogy egyszer Sörösmartyra változtatta e becses nevet, pedig derék boros, azaz szakértő borissza volt. Aztán nem villan semmi sem. Valami lektori, ebédre alászálló csapat karjaiba zuhan a 9. etázs magasságában. Furcsa, de nem nagyon sikoltoznak, mert megszokták talán, hogy a delikvensek így érkeznek, többnyire vagy kivételesen.
A halál még nem int kecses Pá-t a Noszternek. Még nem. Majd később.
A film nagy csobbanásokkal beúszik a mélybe és lemerül; az álom viszont most a fövenyen marad.
Egy kiadóhoz tartozni… – főleg abban az időben – a véletlenen is múlott. És a véletlen Kormos Istvánnal járt párban, aki tán egy elejtett, de mégis jól helyezett félmondatával „átirányította” a Vörösmarty térre, ha már a Móránál úgysem szerkesztheti „a kölök mindent eldöntő második kötetét”. Bizony, a Kozmosz sorozatból, vagy ahogy a Hungária környékén emlegették, a híres-neves Kormos-istállóból (de írták Kormos Egyetemnek is) startolók később aztán finnyásan válogathattak a Szépirodalmi és a Magvető között.
A Szépirodalmi, Kormos szerint a fiatal költők esetében csigalassúnak bizonyult. Így hát a Magvetőt választotta, tán Parancs János miatt is, akit Kormos társaságából ismerhetett. Parancs is Párizsviselt költő, erősen cigarettázó egyén és friss Magvetős lektor volt. Gyakran betért a Móra Kiadó „költő-várójába”, aztán lent a Hungáriában folytatták a csevelyt Kormossal, többnyire a párizsi évekről, meg a tegnapi Fradi–MTK meccs kihagyott helyzeteiről. A kölök ott ülhetett asztaluknál s áhítattal hallgatta a párizsi utcák és kávéházak nevét, s tán irigyelte is őket, hogy mily otthonosan mozognak abban a miliőben. A meccshez egy-egy mondattal már volt csatlakozása, hiszen még a „fakókat” is látta, sőt néha az ifi-meccsekre is elzarándokolt. Ez határozottan imponált Kormosnak, s ekkor jegyezhette meg – Szabó Feri, vagy a tegnap feltűnt kis Pogány cseleinek méltatása közben – hogy az ifi költőknek is, akik egy árva kötettel bóklásznak a Körúton, illene már egy csapatot keresniük. Azaz, egy stabil kiadót. Parancs Janó a maga csöndességével csak annyit fűzött hozzá: ismer egy költőt, aki csaknem negyedszázadig bolyongott és lustálkodott, amíg kiadásra érdemesnek tartotta második verseskönyvét. Szegény Kormos Yorick értékelte a találatot, és víg hahota közben fújta-fújta az ajándék Gauloise füstjét a Hungária koszos függönyei felé.
Második kötetét (az első Magvetőst) Parancs szerkesztette, és 1978 nyarán jelent meg. (Még kiadói nívódíjban is részesült. A Halántékdob-ot egyik ifjú, posztmodern kritikusa máig legjobb kötetének tartja.) E könyv megjelenését a „tippadó” Kormos már nem várta meg. Legnagyobb megdöbbenésükre elment alaposabban körülnézni nakonxipáni birtokaira. Mint ahogy Nagy László is, akivel még októberben együtt sírtak, búcsúztatták Kormost a Farkasréten. Nagy László volt akkoriban a kiadó legfőbb éke, legértékesebb visszahódítottja (természetesen a Szépirodalmitól), aki „csodatévő” verseivel olvasókat tudott hódítani és toborozni.
Halál, halál mindenfelé! Jöttek tehát a késszúrások. Hányszor nézegeti, mert ott nyílik ki a ’78-as Szép Versek, amelyben egyszer egymás mellett lehettek – a költő-suhanc, szemközt Nagy László gyászkeretes képével.
A jót s a rosszat együtt akarta mondani. Közben úgy hűtlenkedett – szerkesztőkhöz, lektorokhoz –, hogy „szíve titokban hűségeskedett”. Ez is Kormos gyönyörű szentenciája volt. És jöttek a kényszerűségek is. Valahogy minden könyvének más szerkesztője lett. Amikor először rázósabb versek szaladtak ki a tolla alól (Földi pörök, 1982) akkor Hegedős Mara, a kiadó második embere szállt ringbe érte. Sok-sok lektori félsz és föntebbről jövő riadalmak között ezt a kötetet is átvitte a túlsó partra. Nagyon kellettek a költők és írók mellé, mögé odaálló angyali cinkosok. Keresztes Évukára is úgy emlékszik, mint angyali türelmű, szívós és leleményes lektorra, akivel a tragikus sorsú magyarózdi Horváth István Ütközők között-jét hozták ki 1983-ban. Ismeretlen, Erdélyt sirató versei kerültek a válogatott kötetbe, és a fülszövegben Jékely kőbe vésett négysorosa húzta meg a lélekharangot. De a válogatást még láttamozó Jékely nem várta meg a kötet megjelenését, ’82-ben ő is felköltözött a Farkasrétre.
A film- és álomszalag a ’84 elején leadott újabb verseskötetétől néha még ma is brutálisan éles, néha meg rezgőn homályos lesz. Az év végére pedig ott van az asztalán egy elutasító igazgatói levél, miszerint a verseskönyv ebben a formájában kiadhatatlan. Ha Kardos igazgató úrnak van némi empátiája és kedve a humorhoz, akkor bizonyára így diktálja a levelet: „Értesítem, hogy könyvét jelenlegi formájában nem lehet kiadNI, megjelentetNI. Kérem mindezeket tudomásul venNI!”
Szegény jó lektorai – legkivált a könyve új szerkesztőjének kiszemelt és megnyert Székely Sz. Magdi –, mondogatták, hogy a Magvetőnél egy időre lőttek az infinitívusoknak. Könyvét várólistára tették, s évekig áradt a kiadói csönd. Akár a gazság (Audiberti). Az igazgató úrnak talán szerencséje volt, hogy egy vidéki folyóirat – az Új Forrás – előbb (1984 októberében) közölte az infinitívusos verset. De ki tudja? Tán még nagyobb lett volna a szerencséje, ha mégis a Magvető vállalja föl először. A bűnös szerzőnek „jóakarói” szerint el kellett volna fogadni Kardos igazgató úr ajánlatát: éppen ebben a kiadóban egy láblógatós, szinecuraállást. De ő sajnálattal visszautasította, jelezvén, hogy nem fogadhatja el, mert e választott kiadónak csupán szerzője kíván maradni. Az igazgató úr láthatóan dühös volt, úgy érezhette, csöppet lelepleződhetett ez a nem teljesen szuverén ötlet. Viszont haláláig – s lám ez is mily közel volt! –, legalább még kétszer megismételte ajánlatát.
A könyv pedig egy kiadói szekrényben pihent, s tán egyik példánya máshol. Álmodta, hogy egy vörös páncélszekrényben.
A film pedig kegyetlenül ugrál, ha arra gondol: ki, hol, kinek, mit mondott, ki és miért nem fogott vele kezet, ki ment át a félelemből az utca másik oldalára, s kiknek volt ez az egész – a szerzőn kívül – roppant kellemetlen. Persze ez pontosan sosem fog tisztán látszódni. Talán nem is érdekes már. De ha mégis?
A költőnek ’86-ban még jött egy újabb – mondták menetrendszerűnek is – folyóiratbotránya (Tiszatáj). De akkor már látniuk kellett volna a vakoknak, és hallani a süketeknek is, hogy recseg-ropog, dőlni készül az egész szerkezet. Ezért volt a kíméletlen csapkodás, a kiszámíthatatlan hörgés, prüszkölés. Mindenesetre e különös fogcsikorgatások közepette az új igazgató, Jovánovics Miklós elővette a ’84 óta szunnyadó kötetet, és természetesen az elhíresült fiú-naplók, örök-nyarak és infinitívusok, no meg Orosz István zseniális borítója nélkül ’87-ben szép csöndben kiadta.
A szerző persze nem örült, főleg az érthetetlen „borítóhalálnak”. (A nyomdából kinyomtatva megkapta.) Vagy tán mégis, mert Hegedős Mara és Székely Sz. Magdi védőszárnyai alatt a Kibiztosított beszédben például az emigrációba kényszerült Kunderával Tréfálkozhatott. Aztán újabb verseire még szerződést kötöttek, de a szerző most valóságosan is hűtlenkedett. Pontosabban: nem tanúsított ellenállást, amikor felkérték őket egy másik kiadónál készülő válogatott kötethez. Mivel Jövőjét is múlni látta. Ekkor már 1989-et írtak. A válogatott kötet, a hozzáragasztott régi/ új versekkel ádventi időben jelent meg. A költő első „csonkolás” nélküli” opusza, hirdette az egyik reklámszöveg. Még csak negyven éves volt. Mint most ez a Kiadó. Valakinek rengeteg, másnak csupán villanásnyi idő.
Amíg a film és az álom elszalad, amíg a szempilla lecsukódik. Álom megint, mert minden lehet. Akár egy új kötet is. Természetesen a halálból föltámasztott könyvborítóval, amelyen egy elefántos Kohinor radírgerinc lustálkodik.
Nem a páternosztert választja. Már kiszámíthatatlan minden! Pláne, ha lefelé jön. Negyven után, persze hogy lefelé! De a liftben ma egy gyönyörű vak lány nyomogatja a gombokat. Nézi hosszan, a zuhanás közben is, a márciusi jelentést: egy csokor ibolyával liftezik a lány. Mosolyog mindenre, mindenkire. A zuhanási időből pontosan tudja, merre járnak. Látóbb és szebb mindenkinél.
Azt hiszi, látja az ő csodálkozó és riadt arcát is, őszülésnek induló haját, s fekete válltáskáját. A lány 18 év körüli lehet. Akkor születhetett, amikor ebbe az épületbe oly izgatottan bejött egy (neki) nagyon fontos kézirattal. Akkortájt bizonyosan. De sohasem meri majd megkérdezni Tőle. Mint ahogy Vörösmartyval sem osztja meg ezt a mai „méla lest”, amikor átvág a téren s majdnem elsodorja az első portrérajzolókat.
Miközben egyre nyugtatja magát, nem kell sietni, még csak 18, még csak 40, vagy legföljebb kicsivel több esztendősek a történet szereplői.

(Magyar Napló, 1995. november)



< vissza prózakötethez