Prózakötetek -

ÉRDES LÁTLELET, DE ŐSZINTE VÁLASZ
– A PESSZIMIZMUS ÉS NÉPESSÉGFOGYÁS ÜGYÉBEN –
SOLYMOSI FRIGYES AKADÉMIKUS KÉRDÉSEIRE

Az árnyék láthatóan és kézzel foghatóan itt van előttünk: a hitben megfogyatkozott nemzet egyszer csak lélekszámban is elfogy. Sem múltjának jó tapasztalatait, sem pedig a jelen rossz példáit nem tudja úgy földolgozni, illetve úgy meghaladni, hogy bizodalma és reménye a jövőbe kapaszkodhasson. A régmúltból, ha van fülünk rá, még átszólhat Berzsenyi, – bár tudjuk, nem volt híján a borúnak és aggodalomnak a nemzetféltés dolgában – aki éppen kétszáz éve írja le ezt a sort: „Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!”
És aztán micsoda két század következett! Győztes majd rettentő túlerővel vérbe fojtott szabadságharcok, forradalmak. Bitók, vértanúk, bujdosások és kivándorlási hullámok serkentették, afféle negatív hormonként a nemzet virágzását. A világ figyelme és közönye, nagy könnyek és semmi segítség színesítette a magyar történelem kifestőkönyvét, amelybe saját erőből is sikerült szép, ám haszontalan oldalakat rajzolnunk. Bibó István kitűnő meghatározása szerint, amelyet én e századra, sőt napjainkra is aktuálisnak gondolok, bizony a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátók mozgatják legszorgalmasabban ama rajzeszközöket. Mindkét század derekán, 1848–49-ben és 1956-ban is mi voltunk azok, akik a legsötétebb reménytelenségben a szabadságot választottuk: azaz a garantált lehetetlent. Legalább ideig-óráig lássuk a fényt és érezzük a virágok illatát. S e században pedig két világháborút sikerült iszonyú veszteségek árán abszolválnunk. A veszteségek minden magyar családot valamilyen módon érintettek, amelyekhez a barna és a vörös diktatúra borzalmai társultak: mondhatni a virág szirmai így nyíltak körül, és kerítettek körbe bennünket. A génekbe átszivárgott a lelkekből az árnyék, és jól betáplálta, áthagyományozta, hogy este jön. Sötét, komor idő… S amitől féltünk, már benne is vagyunk…, de nyakig, és onnét meg fő nélkül, parafrazeálnánk tovább a jól ismert kétségbeejtő magyar mondatot.
Nem kétséges, hogy a magyar népesség, beleértve a határainkon túli magyar kisebbséget és a szórványban élőket is, ezzel a félelmetesen fenyegető árnyékkal lépi át az ezredfordulót. Elhíresült pesszimizmusa, ha a tudományos, demográfiai mutatókat nézi, jogos. Ám az ellenirányú védekezés leginkább csak a siránkozással s annak patetikus változataival írható le, amely mindent és mindenkit okol, de a saját önzését mintha kifelejtené az ide vezető útból, pedig… és holott… ebben a modern kori önzésben van az eb, akarom mondani, a nemzet jövendője elhantolva.
Nem cinikusan beszélek, és tudom, hogy kiknek szólok. A barátaimnak, a közvetlen rokonaimnak, az utcabélieknek, a községemben, a városomban élőknek. A velem egy buszon utazóknak, az ugyanabba a templomba járóknak, a valahai iskolatársaknak stb.
József Attila azt írja a Juhász Gyulához című korai, szép versében: „mert hogyha nem remél a költő, más ki remélne az új hazában.”
Trianon után vagyunk két évvel, a fiatal József Attila is tragédiaként élte meg az ország szétdarabolását…, mint ahogy Babits, Kosztolányi, Karinthy is. De az új haza, a területében és népességében alaposan megfogyatkozott élni akart. Átkozódva, sírva, majd mindent visszakövetelve, de élni.
A költők a reménység helytartói, mondjuk tovább Illyéssel. És a legpesszimistább vers is életigenlő, ezt is tőle hallhattuk. Hiszen megíratott, közölni akar valamit a másik emberrel, sőt veszi azt a bátorságot, hogy egy egész közösséggel. Osztani a reményt, mint a megszentelt kenyeret. Az utolsó vacsorán. S azután is. Ahogy az Ige szól: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Valóban a magyar kilátástalanság, pesszimizmus e századi kiindulópontja vagy mélypontja lehet a trianoni döntés, és az azt követő idő. Pontosan nyolcvan éve történt, hogy a történelmi Magyarország földaraboltatott, mert nem tudta már elemi érdekeit súllyal képviselni. Pontosabban: a nagyhatalmak galád módon becsapták. S a gátlástalan mohóságukban eszement hazudozók, ígérgetők megbénították a még valamelyest pislákoló nyugati igazságérzetet is, amely a demokrácia főbb vonásaiból már valamit megvalósított. (Azt akkor még nem tudták, hogy örökké gyűlölniük kell a legyőzötteket, az áldozat a hibás… miért mászott fel az akasztófára… miért járt arra, ahol sortüzeket vezényelnek… akik pedig ebben súlyukkal hatásosan közreműködtek, azok és utódaik a pilátusi helyzet furcsa magyarázataival rukkolnak elő, de azért, hogy Nyugat (római) birodalom szentsége és érdeke ne szenvedjen csorbát.)
A történelmi Magyarország testéből minden szomszédja kért és kapott egy darabot… És kapott hozzá minőségi magyar lakosságot is, akik aztán igazi árvái lettek ennek az erőszakos válásnak, melyet nem a szülők gondoltak el egy hirtelen zaklatott pillanatban, hanem a távoli, sosemlátott gazdag és tájékozatlan rokonoknál járták ki a szomszédok. A területi megfogyatkozás, az élő test organizmusának elmetszése a lelkekben végezte el a legnagyobb csonkolást. A remény- és hitfogyatkozás ragályát és bűnét civilizációs, materialista pótszerekkel, illetve esendő emberi hajlamok túlzásaival próbálta és próbálja feledtetni.
József Attila Gyönyörűt láttam című versének utolsó három versszaka félelmetesen aktuális ma is. Egyik sorában ez áll: „jogállamban a pénz a fegyver.” Ez a fegyver öl. Önzővé tesz, hiszen megszerzésének és elosztásának módja az emberi jellemet állítja próba elé. A lelkiismeret elaltatása, a mának élés olyan dimenziókban zajlik, amely minden józanságot és mértékletességet kiiktat. Hiszen a világminták mind arra szólítják fel az egyént, hogy élj jól, szerezd meg mindenáron az élet élvezetének drága cikkeit. Habzsold fölösen is, és ne törődj azzal, mi van körülötted. Illetve nézz körül és tanuld el a „mégjobb” példákat. Érd utol azt, akinek többje van. Ez a verseny felőrli az ember személyiségét, lelkét. Ezek a minták állnak a valamelyest még ép családok előtt is.
Nézzük a jólismert és bármikor előhívható képet az ezredvégről. Mint a chaplini modern idők gyönge, nem szellemesen üdítő, inkább kegyetlen változatát. Egy szupermarketben ahogy tologatjuk a hatalmas bevásárló kocsikat és teleszórjuk mindennel. Fölöslegekkel is. A praktikusságon (kényelmen) túl ezek a bevásárlási alkalmak, fogyasztási szokások rendesen (és persze ravaszul) torzítják az embert. Paradicsomi állapotban, gyermeki örömmel tépdesi a gyümölcsöket az éden fáiról. Keringőzik az áruhegyek, polc-Himaláják között. És fizet, aztán autójához tolja a sört, a mogyorót, a csipszeket meg a drága húsokat, a ritka déligyümölcsöt, a legjobb sajtokat, és a reklámokban naponta hírelt piperecuccokat. Aztán a legújabb (mintakövető) szabadidőruhában kimasíroz… a csak magára figyelő fogyasztói társadalom öntudatos egyenpolgára. És a hétvégére gondol, amikor főnökeivel piknikezik: pozícióit erősíti, kapcsolati tőkéjét egy kis grillezés közben sokszorozza, és elgondolja, hogy az idén nyáron olyan távoli szigetre utazik, ahol még alig jártak előtte. Olyan videokamerát visz magával, amelyik testére erősítve automatikusan rögzíti a látványt, akkor is, ha erről netán az élvezetek habzsolása közben elfeledkezne. Elmondani nem tudná, majd belöki a kazettát: nézzétek, barátocskáim, s irigykedjetek! Képzelete határai eddig terjednek.
Drága a benzin, sőt egyre drágább. Az autók száma egyre növekszik, hiszen már a családtagok is külön, saját autóval növelik az autósor hosszát. Mindenkinek jár egy autó. Ezek az egyszemélyes dobozkák a fővárosban és az agglomerációból bevezető utakon lehetetlenné teszik a közlekedést. De mindenki elkülönül. És autójából beszél a telefonján egy másik autóban (szintén egyedül) utazóval. A benzinre és telefonra meg kell szerezni a pénzt. Meg kell! És megszerzik. A csalások, (kideríthetetlen rablások), hazugságok, kiskapuk, számlakönyvek, leírási lehetőségek erre kellenek. (Megőrülök, amikor látom és naponta tapasztalom, hogy azért kanyarog előttem a sor a postahivatalban, mert már két darab belföldi levél feladásáról is számlát kérnek.) Valaki fizesse, de ne én! A parlament hozza a törvényeket, és a képviselő urak arra gondolnak, hogy ez jó lesz nekik is. Meg hogy emelhetnék megint kicsinység a fizetésüket, meg a közjogi méltóságokét is. Ebben nagyjából egyetértés van. Fizesse valaki az alattam futó márkás autót, fizesse valaki a telefonomat. Valaki – államszerű fantom.
És nincs menekvés, most papolok, aztán beleesek én is. Ha a családtagjaimat vagy barátaimat éri a jó, a jólét ily foka, akkor ők kivételnek látszanak. Befogom a szemem. Aztán magam is elhiszem, mert fényesen kiderült: ezek nélkül nem élet az élet. Nekem ez jár. Megdolgoztam érte, eleget koplaltam, most bejött, szinte az ölembe pottyant. Ha nem voltam olyan élhetetlen és oda kerültem, ahol a helyem, ha nem voltam nagyon mulya. Erkölcsi kopás árán, kizsigerelve önmagát, bezárva a lelket és a jellemet egy jó sötét „börtönbe”, ahol a pénz a fegyver. Mert jogállam van. A jogállamot a pénz mozgatja. Meg a siker, a mindenáron való emelkedés.
És (ha) lefelé is vezet az út, akkor a kétségbeesés következik. A jólét nem a nagyobb családokat szereti. Ott nem talál fogást. A pénzkereső magára keres. Másra, másokra is már sokkal több energia, önmegtartóztatás, lemondás kéne. Ezt nem érti, illetve pontosan nem akarja érteni. Fölméri, ha nincs kölyke, vagy ha csak egy van, kevesebb a gondja, több jut saját magára. Egyszer élünk…
És akkor mi a baj? Ki szólhat ebbe bele? Senki. Állampolgári jog a jogállamban, ahol a pénz a fegyver. Az önzés. Állampolgári jogon lehetsz boldog és boldogtalan, szerencsés és szerencsétlen. Rendelkezhetsz egyetlen életeddel. Élsz, hajszolva magadat a boldogságba. Lehetsz öngyilkos is. Hallom a döbbenetes történetet egy ismerős család tragédiájáról. A férfi még jóval innen az ötvenen, sikeres, mondhatni gazdag vállalkozó lett éppen az elmúlt tíz esztendő ködbe vesző privatizációi okán. Egyik nap siet, de nagyon, sőt még alkohol is hajtotta az új, gyönyörű kocsiját, igazoltatás… és a szigorú szabályok szerint, mint visszaeső kihágótól, elveszik a jogosítványát. Nem megy a visszaszerzés semmilyen úton. (Kivételesen még vesztegetéssel sem!) Aztán másnap becsődöl a vállalkozása is. (Azt nem tudni, hogy a vállalkozás tisztességes volt-e, sok minden lehet egy csőd oka.) A férfi, akinek két nagyfia van, és felesége, tehát vélhetnénk: ideális a család körülötte, az említett okok miatt eldobja az életét. Azt mondta, túlságosan megszokta az autót és a jólétet. A kudarc nem volt ismerőse. Most találkozott vele. És a kudarc érzete, a leveretés érzete, a reménység hiánya kiütéssel győzött. Lelki tartalékai nem lehettek. Hite? És családja, kötelékei? Mintha nem lettek volna.
Ne ítélkezzünk. Mondják: a szegény embert a szegénysége pesszimistává teszi, ezért… de sok példát láttam az inkább szegényen, de tisztességgel élni módozatára. Sőt: a kevésből még adni, osztani példájára! A másik oldalon inkább félelmetes tragédiákat.
Egy minden ízében tragikus szemléletű nemzet sokkolva van a saját pusztulásának szinte már kéjes leírásától is. Nem a síró demográfusokat és a gyerektelen (vagy az egykét szaporító, de annak aztán mindent megadó, így garantáltan önzésre nevelt utódok szüleit) ünnepnapi „nagy” magyarokat szidom, akik ítélkeznek a példaadás erénye nélkül. De az igazi okokra még rákérdezni is illetlenségnek tűnhet. Egy házaspár így ecsetelte a maguk mentségét: „Az orvos ismerőseink nem javasolták a gyereket, kockázattal járna, amit aztán egy életre nyögnénk, inkább sok utazást és derűs életet javasoltak. Hetente járunk pszichológushoz és konditerembe. Mi általában szeretjük a gyerekeket…” Néha megdobog karitatív nagy magyar szívünk. Ekkor lehetőleg azonnal írassuk nevünket a képernyőre és mondassuk be a rádióban… kicsit ugyan ízléstelen… A pesszimizmus ragályként terjedhet, ha ezt a képmutatást látják azok, akiktől elvárják: ne legyenek peszszimisták, legyen több gyerekük, mert kihal a nemzet.
Az önzés egyenlő a szeretet hiányával. A magyar társadalom leginkább ebben szenved, ami a hit elfogadása nélkül az egész társadalmat reményvesztetté alázza. Receptek talán volnának családokban, jobb iskolákban és a hivatásukat igazán képviselni akaró történelmi egyházakban. A nehezen mozdulást, az igazi elszánás hiányát, a beismert tétovaságot ismét csak arra kell visszavezessem, hogy a szekularizált, modern ezredvégi ember, Isten reménysége, bátorító szavainak meghallása nélkül akar boldogulni s így saját erőből válik semmivé és senkivé. Válik önmaga rabjává, szolgájává, miközben azt hiszi, hogy határtalanul szabad.
A remény fontosságáról szóltam. Ezt a magam területén konfesszionális értelemben is kinyilvánítottam épp akkor, amikor a rendszerváltozás első pillanataiban különösen élesen vetődött föl a kérdés: hogyan és milyen lelki munícióval (tartalékokkal, jövőképpel) vergődünk tovább, és gázolunk majd át az új évezredbe. Jegyezvén szalmaszállal című versemet így zártam:

Ennél többet ma sem tudok mondani.

(Magyar Nemzet, 2000. július 29.)

< vissza prózakötethez