Apámnak a II. világháborúról napra, órára lebontható pontos történetei voltak. Ezeket a történeteket többször is fölmondta, s megfigyelhettem: a bajtársak nevei, az orosz, lengyel és magyar helységnevek, továbbá az időpontok mindig stimmeltek. Azt mondják, hogy a háború iszonyata, a naponta kockára tett élet védekezésképpen minden apró momentumot sokszorosan bevés a megfelelő helyre, aztán – kívánságra – előgördülnek a magántörténelem zakatoló, micsoda messzeségből hírt hozó vagonjai. Hallgattam sokszor mások történeteit is, s ugyanezt a részletező precizitást tapasztaltam, ez ragadott meg leginkább a megesett szörnyűségek, megpróbáltatások plasztikus elmondása mellett. Sára Sándor 10 órás filmje, a Pergőtűz (a 2. magyar hadsereg a Donnál) az utolsó pillanatban örökíti meg s teszi közkinccsé, lélekben is hitelesen átélhetővé a doni tragédiát; arcok és sorsok figyelnek erre a máig legnagyobb magyar apokalipszisre, s hozzáteszik a maguk emlékezetét, hogy az utókornak, a film valahai nézőinek „kitudódjék a világ”.
(E nagyszerű film, történelmi-örök-lecke meg is ért vagy 10 napot az egyetlen pesti moziban, ahol nagy érdeklődés mellett játszották. De mondom: a valahai nézőké marad ez a pótolhatatlan dokumentum, emlékezetgyűjtemény.)
Azon nemzedék tagja vagyok, amelyik már a nagy világégés után született, de amelyik előtt állandóan az elkövetkező soha nem látott katasztrófa rémét vázolják, rajzolgatják. Aggódni ezért is lenne okunk; a sok ellenanyag, békeharc (micsoda képtelen szó), formális aláírás-vásznak, lepedők örökre elboríthatják az igazi, tevőleges aktivitást, oly sokat protestálunk, oly sok félelmes statisztikát fújunk, hogy… (szóval a szelídebb rakéták is kedvet kapnak némi hadgyakorlatra…). Könnyen meggyőzhetne valaki főokos, hogy nincs igazam, de nem akarnak meggyőzni; csak töprengek a játékfegyverek irdatlan, vásárolható, reklámozott mennyiségén, én a laikus ezekből a márkákból, típusokból sejthetem, hogy igaziak is létezhetnek, mert ezek a játékok ott vannak az óvodában is a gyerekek viszik magukkal az óvodába a drága pénzen vett torpedórombolót, lézerfegyvert, műanyag, óvodásnyi géppisztolyt stb.
A fiamnak csak annyit mondhatok, hogy még játékból sem kötünk békét a háborúval, háborúsdival. Mert akkor megérhetjük. Mert nekünk nem lesznek háborús történeteink, nem lesznek pontos megfigyeléseink, mint voltak az apámék nemzedékének, már akik megmaradhattak és elmondhatták. Mivel a mostani (játék)fegyverek „sokat tudnak”, majd ők mondják el, hogy éltünk, nem akartunk háborút, de így alakult. A BÉKÉT is ők kötik meg, és szó szerint ezt írják fel a FÖLD nevezetű, egykori bolygó helyére: béke poraikra.
(Magyar Ifjúság, 1984. október)
< vissza prózakötethez