Prózakötetek -

Tavaly, ugyanezen a napon, tehát október 23-ának Vigíliáján, előestéjén Budán, Bem tábornok szobránál, 1956 szent helyén szólhattam a magyar írók nevében a Műegyetemről, a forradalom és szabadságharc egyik bölcsőjétől immár tizenegy éve jó hagyomány szerint odasereglő mai és régi diákoknak. A „szent suhancok” örököseinek. Mégpedig „nemzetszűkítés” nélkül!
Együtt a trianoni árvákkal. Előttem egy szép felvidéki leány szavalt, utánam egy erdélyi fiatalember énekelte Márai Sándor híressé vált, megzenésített versét, a Mennyből az angyalt. Együtt voltunk: valóságosan is, lélekben is minden égtájak magyarjai. Illyés Gyulával szólva: hazánk a magasban volt. A szellemi haza emlékezete hibátlanul működött. Ahová akkor nem ért fel semmilyen széthúzás, gáncs, cinikus kaméleon-tempó.
De velünk volt, beszédemben idézve, abban a magaslatban a világ: a francia Albert Camus, a litván Tomas Venclova és a lengyel Zbigniew Herbert, aki sok társa közül először szólt a magyarokhoz, elsőként nyújtotta át kezét a határon. S velünk volt, halott barátom, Páskándi Géza is, aki a kolozsvári Bolyai Egyetem hallgatójaként a Duna-delta mocsaraiban kapott hatesztendei felejthetetlen szemináriumi továbbképzést, mivelhogy írásban is kinyilvánította szimpátiáját a Budapesten történtekkel. S tán csodálta is, igaz költőként azt a leleményt, amely a gyűlölt címer helyén éppen ott Bem apó szobrának tövében manifesztálódott és lényegült át egy perc alatt kivételes igazságú metaforává: A gyűlölt csillag és címer helyén a lyuk hirdette a szabadságot, ahogy azt Kannás Alajos híres, 56 darabból álló versciklusában, a Kormos kövekben azonnal és jegyezhetően plasztikussá tette.
Van abban valami különös égi jel, hogy most itt, Párizsban, egy ünnepi irodalmi est előtt, melyet A. Szabó Magda állított össze, a forradalom és szabadságharc 48. évfordulóján, éppen a tizenkilencedik század ugyanezen számmal leírható, de szívünkből és emlékezetünkből ugyancsak soha ki nem törölhető forradalmára és szabadságharcára gondoljunk. S elsőként Bem apó legkedvesebb költő-szárnysegédjére, arra a Petőfire, aki összekötötte 1848-at 1956-al, s azokra a fiatal színészekre, akik az ő verssoraival buzdítottak: Sinkovits Imrére és Bessenyei Ferencre. Ők akkor és ott, 48 éve! Petőfivel teremtették meg ama Illyés-emlegette varázskört, melyből magyarként dobbanó szívünk soha nem vonhatja ki magát!
S most itt, akik mindahányan Csikos Sándor hangján hangzó emlékezetté válnak, holtak és élők visszhangozzák: volt egy nagyszerű pillanatunk a huszadik században is, s azért minden szavunkkal felelünk. Tehát, barátaim, avagy fele-baráraim: nem engedhetünk az 56-ból sem! Nem engedhetünk az utána eltelt száműzetések, emigrációs sorsok, és az otthon eltelt amnéziás évek emlékéből sem, amely bizonyos értelemben pusztítóbb volt, mint a hóhérolás és a hosszú börtönévek iszonya. S Antigoné örök emberi-erkölcsi igazságára rácáfoló évtizedek temetetlen holtjait sem feledhetjük, s nem az 1989-es esztendő végtisztességtevő nagy kegyelmi pillanatait.
Mert, kedves ünneplők, emlékezők, most befejezésül nem a legismertebb nekünk szóló Albert Camus-írásból, A magyarok véréből idézek, melyet óhajtanék minden magyar iskolában, megfelelő életkorban, a Nemzeti alaptanterv és- követelmény részeként memoriterként is tanítani, hanem egy nagy erkölcsi távlatú mondatára gondolok, melynek igazi mélység-élessége van: „A múlttal szemben tanúsított legnagyobb hűség, hogy mindent átadunk a jelennek.”
Ma este itt – a hűség jegyében, Tamási Áront is idézve, mely szerint: nincs módunk kitérni a hűség elől – a nem is olyan távoli múlt az irodalom, a költészet nyelvén kéri figyelmüket. S én a magam nevében azzal a verses biztatással szolgálhatok, melyet lassan negyedszázada lesz, hogy leírtam a legnagyobb reménytelenségben, nekivágva az akkori magyar éjszakáknak:

aztán 1986-ban tovább is mondtam a tapasztalatot:

Kedves barátaim: higgyetek a szív és az ének erejében!

Párizsi Magyar Intézet, 2004. okt. 22-én

< vissza prózakötethez