HARIS LÁSZLÓ: …ÉS MÉGIS MOZOG A NÉP! CÍMŰ FOTÓKIÁLLÍTÁSA ELÉ
Ennek a gazdag, kísérletező, kopáran elvonatkoztató, a fotóművészet határterületeire bátran elmerészkedő életműnek, melyet Haris László hozott létre, nem egy nagy pillanatát már följegyezték avatott szakemberek, s értőn szóltak is róla. Valóban: Haris László kivételes szorgalommal és invencióval alkotott eddig is. Tudom, hogy nagy tisztelője Domokos Pál Péternek, s tőle bizonyára sokat hallhatta Márton Áron püspök jelmondatát: non recuso laborem, azaz: nem futamodom meg a munkától. Érvényesnek érzem ezt László barátunk tevékenységére is. Gondoljunk csak arra a híressé vált fotós akciójára, amikor az idő és tér fölbontásával s egybekapcsolásával „játszott” el a Mázsatéri térben, vagy emlékezzünk a Mátyás-hegyi kőfejtő oldalán „vándorló” jelkísérletére. A fotós és masinája kitartóan várakozott az időre és a jel-re, mondhatnánk – egy nagyobb ugrással – a mostani képek felől közelítve. Talán nem erőszakolt a párhuzam, ha Szemadám György érzékeny meglátására utalok, aki a kőfejtő oldalán vándorló fekete vásznat – mármint annak egy nap alatt megtett árnyék-vándorútját – eladdig mozdulatlan zászló kibomlásaként aposztrofálta.
Igen, kibomlott a zászló: a mozdulatlan, a szívünkre, gerincünkre belülről is fölcsavart: A rejtegetett! A negyven vagy harminchárom éve bújtatott?! Mert megmozdult a nép, s a zászlók, transzparensek magasra emelésével adta egyértelmű jelét annak, hogy a gerinc egyenesedni vágyik, bár az öregebbjénél már ropog a csigolyák közti mész, de recseg-ropog az a szerkezet is, amely ebben a leszorított, szabadság és önfeledtség nélküli világba kényszerített bennünket.
Az itt látható képek valós ideje: történelmi idő. Hitetlenül rövid másfél esztendő; s úgy érezzük benne van a fél vagy akár egész életünk is. Az első Duna-tüntetéstől (1988 májusától) az idei október 23-ig. Az a kép, ott a parlament előtt, fekete-fehér. Jelképes lehet, nemcsak az est miatt, de ott látjuk benne azt a bizonyos október 25-ét is. Bár délben kikiáltották a köztársaságot, de az emlékezők szívükben e naptól már új naptárt szerkesztenek s nem várnak a vonakodó döntésekre, hogy lehet-e ünnep ez a nap, lehet-e a forradalom ünnepe.
Az első Duna-tüntetésen csak félig miénk az Andrássy út, mert még regnál a Sztálin válla mögül kimosolygó víztekintetű vízügyes főnök. A nagymarosi felvételen tűnik föl először a levlapokon elhíresült montázs (Haris László és Dózsa Tamás közös munkája, ötlete), mely alighanem a Duna-antológia mellett legkifejezőbb opusza a gigantománia elleni küzdelemnek. A transzparensek, kis zászlócskák jelmondatai a flaszteren termett folklór új fejezeteit jelentik. S milyen jó látni újra, ahogy a menet elején együtt halad a Hálózat és a Demokrata Fórum meg a Fidesz és a Szárszói Front! Remélem, ez a kép nem marad nosztalgikus dokumentum csupán.
S a tér. A terek! Az elfoglalt terek! A funkciót kapott, átlelkesített, megszólaltatott terek. A környező háztömbök, múzeumok hangunkat megsokszorozó bátorsága, amint az eddigi kopott, visszahangtalanított falak átölelik óvón a megmozdult népet.
A Hősök tere százezrek tere lett. Itt tüntetünk, itt gyászolunk. Haris László bámulatos halszemoptikájú felvételeire gondolok, mindkét időben. A Műcsarnok oszlopai kérdőjelként, ha tetszik felkiáltójelként kérdeznek, vádolnak: miért történhetett meg mindez 31 éve? s miért történik, történhet meg egy más borzalom napjainkban? Hol a lemenő nap aranyló-barna színeiben, hol meg a gyász feketéjébe öltözötten kérdeznek és vádolnak ezek az oszlopok.
A tömeg pompája; arcok tengere. Gyönyörű fiatal és öreg arcok, erre a napra váró, csak ezért a napért élő arcok. A színek fehérje és pirosa, és a fáklyafénynél dacosan komor arcok sárga villanása mutatja az elevenséget: az alvónak vagy halottnak hitt nép mégis mozog. Mert talán az elmúlt években évtizedekben is akadtak virrasztók. Eljöhetne az ő idejük is. Egyikük éppen az erdélyi tüntetésen feltartott és figyelmeztető mutatóujjal kér bebocsátást a román anyanyelvű menekülteknek. Figyelmeztet, hogy a mámoros pillanatainkban se legyünk szűkkeblűek, kirekesztők. Én az illyési példát is benne látom ebben a mozdulatban: „a józanság itt mindig hősi állapot”, vagy Adyt parafrazálva így üzen ez a tanítás: nézzünk immár nagyobbakra is!
Bem és Petőfi karjai alatt most könnyedén elfér az a néhány tízezer fő, amely a nemzeti zászlók mellett viszi a Szűzmáriást is, és március 15-én kivált tudja, hogy Bem remek mozdulatát nem cenzúrázhatja a háttérben homályosuló vörös csillag.
A legmegdöbbentőbb, a legintimebb képek a nagy temetésen készültek. Haris László kivételes érzékenységgel láttatja meg azon a hajnalon, a magányosan várakozó koporsókat. Majd a fájdalom lépcsőit – koszorúkból. Emlékezetes és megnyugtató ez a kompozíció, ahol a koporsón egy induló M betű fele látszik, háttal a betűhöz szorosan tartozó özvegy, méltósággal. Mindent értünk a látvány szerint, és még a belső történést is kivetítjük a kép bal oldalán levő, azzal harmonizáló virágcsokorra.
Vagy a 301-es parcellában a temetés utáni valamelyik napon megtalálja a kegyelet gyertyáitól véletlen meggyúlt koszorúkat, s a szalagon a gyönyörű verstöredéket, s fölfogjuk a hamuhodó pillanatokat: s mondjuk a költővel – úgy töredékesen, ahogy látni engedi magát a verstorzó: „ápolja és eltakarja… hogy rátaláljon a nyugalom, hogy rátaláljon a szerelem.” Haris László tudván tudta, hogy régóta várt pillanatokat kellett rövid idő alatt az önbecsülésünknek, szolidaritásunknak, gyászunknak – tehát történelmünknek fölajánlania. Megtette. Köszönet érte.
Kedves Laci, akik ott vagyunk veled a téren, tereken, temetőkben, tüntetéseken, most megajándékoztál minket azzal, hogy: voltunk. Itt jártunk, s nem teljesen haszontalanul az elmúlt másfél évben. Talán ez a remény is: leszünk, ha lesz mit fotografálnod erről a megmozduló népről.
Elhangzott 1989. XII. 15-én, a Fiatal Művészek klubjában.
(Hitel, 1990. 3. sz.)
< vissza prózakötethez