A VÉGSŐ NAP KEZDETE
II. évezred! XX. század! Vigyázz! Pihenj! Lelépni!
Valami ilyesféle vezényszót véltem hallani a minap álmomban s utána a véget érni nem akaró lábdobogást, de már távolodóban.
Vonult a MÚLT, a múltunk. De nem siratjuk, nem sírjuk vissza! Nem. Felejthetően szörnyű volt, sokszor reménytelenül kétségbeejtő! De vége, vége már! Legyen egy percre sírás-szünet, vagy egy vakációnyi tél és nyár. Ki kéne pihennie az emberiségnek ezt a kétezer évet, nekünk, magyaroknak, meg legalább egy röpke ezereset szent nyugodalomban, ejtőzve, pipázva…
De nem lehet… Akik ilyen fordulóponton élnek-halnak az a kitüntetésük, hogy komolyan vegyék az idő múlását. Lássanak és halljanak. És még meg is hatódhatnak, ha akarnak, hogy kikkel eveznek át az ismeretlen időóceánba. Mily izgalmas lenne, ha az emberiség első ezredfordulóján élt emberekkel beszédbe elegyedhetnének a maiak. A maiak az akkoriakkal, akik szintén ezen a különös évezredváltó sávon mozogtak. A frissen koronázott István király, átszólva ezer magyar évet, s átszólna ezer magyar év ködén, üszökén, lángos szép napján, mit mondana nekünk, maradékainak? Talán azt, hogy derék dolog volt megmaradnunk ennyi emberöltőn át, itt a honnak nevezett helyen, ha szerényen is, zsugorodva, de még mindig ritka nyelven szóló magyarnak. Tehát a múlt nem siratnivaló… Ne legyen már véle gondunk, s aki itt élt-holt eddig, az is velünk van: sokan vagyunk. A Boldogasszony oltalmában, zászlóinkon az ő képével, templomában a hozzá intézett imákkal, énekekkel jutottunk el eddig, az utolsó záródó ajtóig s mögötte ott mi lesz…
Mert már itt sír az ajtó előtt a sosemlátott, a borzongatóan új jövevény, a Jövő, amelyet a keresztségben rögtön két névvel jelölünk meg: azt mondjuk komoly távlatossággal, hogy te vagy a III. évezred, fiam! De az oázó, kissé zilált gyermekre rögvest becézgetve rásütjük azt is, hogy olyan XXI. századforma bikfic, kenyérpusztító, anyaszomorító. De azért nagyra nőjön! Legyen mosoly az arcán. LEGYEN EMBERI ARCA! Csókolni való szép arca! Ahogy a költő, Nagy László kívánta, óhajtotta éppen negyedszázada. És legyen buzgó hite Teremtőjében, s aztán magában is, kellő alázattal viselve a szabadságot. A teremtménylétet VISELNI szabadakaratból, kegyelemből; derűvel. Azt hiszem, EZ LESZ A SZEBB, A MEGSZENTELTEBB VILÁG KEZDETE, MELYBEN VALÓBAN KRISZTUS A JÖVŐNK.
Eger, Katolikus Rádió, 2000. december 30.
< vissza prózakötethez