Egy szív trappol a virradatban
egy másik föladta magát
a harmadik még itt a mellkasomban
félreveri az éjszakát
Ha szokásunkhoz hűen, a kötet első verséből választunk bemutató idézetet, az olvasó esetleg arra gondolhat, hogy Nagy Gáspár különösen kedveli az egykori romantikus metaforákat, azok közül is a szentirnentálisabb színezetűeket, és valószínű majd azon töpreng, hogy ha a szív kitrappol a testből, akkor ott a gondolatnak helye nem marad. Pedig nem ez jellemző a költő verseire, különösen nem erre az ötödik kötetére. Ha figyelmesebben megnézzük, már ebben az első rövid versében is észrevehetjük az egyre, sűrűsödő belső érzelmi feszültséget és a külső cselekvésvágyat, amelyet egyetlen egységbe szervez az átmeneti versforma. Ebben az átmenetben még ott kísért a rím és ritmus, de az elsődleges közlésszint mögött meghúzódó önirónia már megtöri az egysíkú cselekvés-szintet és az érzelmi kiszolgáltatottság lírai lélegzetvételéhez igazodnak a sorok. „Felcukrozám egyszer a verset” — olvassuk a Kívánság című egyszakaszos vallomásában, és önkéntelenül feltételes módban gondoljuk végig: „cukroznám”, tehát megtenném, de nem teszem meg. A megédesítést, mint a legártatlanabb hamisítást is szigorúan visszautasító erkölcsi magatartás-modell határozott belső értékrendszerhez igazodik, és még ha merevnek, hajlíthatatlannak tűnik, akkor is a hit és a meggyőződés tisztaságát, sugallja. A fenti verssor azonban nem ennyire egyszerű, és arra figyelmezteti az olvasót, hogy ezeket a verseket nem lelhet mintegy „önkéntelenül”, automatikusan olvasni, úgy mintha előre sejtenénk már miről is van szó. Persze, hogy előzetesen beidegződött tapasztalatokra utal a költő, de nem ilyen egyszerűen; a verssor nem féltételes módban van, hanem a megtörtént tények őszinteségével kijelenti: ő bizony megtette, „felcukrozám”, valamilyen nyelvtanilag is jelzett régmúltban. Megtette. Tehát nem az eleve tiszta ember hangoztatja itt egysíkú ártatlanságának imperatívuszait; hanem a bűnös ember megtisztulási folyamatának, első stációját villantja fel, azt a pillanatot, amikor a cselekedeteire visszatekintő gondolkodó nemcsak felismeri, hanem meg is iszonyodik a még oly ártatlannak tűnő bűnösség látványától is, mint amilyent egy vers „felcukrozása”, meghamisítása jelentett: „hogy döngtek rá a benyaló legyek! / potrohuk mélyén, nyelvük hegyén a kívánság: / édes kellemes — szóval ilyesmi legyek.”‘
Ez a legkisebb hamisságot is súlyos bűnként számon tartó szemlélet elutasítja, a költészet manipulatív felhasználását: „én kitervelem / a verset / aztán kitermelem / valaki elvermeli”, és ellenszegül mindenfajta, érzelmi sematizmusnak, leegyszerűsítésnek. Verseiben a maximális erkölcsi értékrendszerre törekvés a jó kisebbségeként jelenik meg és az ehhez igazodó cselekvés világának szabadság-igényét fogalmazza meg, nem a meditatív töprengés, lemondás hangulatait. A felsistergő indulatok és visszafogott utalások képi szövete mögött felsejlik a tisztaság, szókimondás és egyértelmű közlésrendszer óhaja.
A kötetben különösen figyelemre méltóak a prózaivá oldott lírai kísérletek: Zöld Ervin — Tübingenből, valamint az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában. Ezekben a szabad asszociatív ötletekre épülő lírai szerkezetű szövegekben epikus indoklást nyernek azok az emberi helyzetek, amelyekre a költő a verseiben utal, a személyes tapasztalatok, sérelmek, és a hangulati elemeket művészi egységbe szervező alapélménye, a költőiségen túli világ, ahol: „csak gyűlik a nyál / meg a kibiztosított ! beszéd s álmodik fényes mondatokban”. (Magvető)
Ágoston Vilmos
Magyar Nemzet, 1988. áprílis 11.