A kötetben láthatólag nincs megkülönböztetően önálló formaeszmény, politikai hitvallás, új téma. Ez a líra nem tartozik az egésztől valamilyen módon elhatároló nemzedéki szövetségbe, sajátos ízlés vagy szándék szervezte körbe. Láthatólag maga sem az elkülönülést, sokkal inkább az azonosulást keresi, mégpedig zavarba ejtően szélső pontokon, hiszen ugyanúgy beszél Weöres nyelvén, mint Petőfi Sándorén. Ami jellemző: Nagy Gáspár költészete elképzelhetetlen az elődöké, a kortársaké-nélkül. Ez az első, s talán legfontosabb benyomásom azon kívül, hogy mégis fontosnak érzem. A tehetség e kötetben kétségkívül erőteljes.
A kor lenyomata volna a Halántékdob? Tény, hogy az utóbbi években, mint a kötetben is, hagyomány és újítás szinte teljesen kiegyenlítődött. Azonos intenzitással, s olykor már-már megkülönböztethetetlenül vannak jelen. A drámák megszűntek hatni, legalábbis a közszereplés szintjén. Pedig vannak, csak zajtalanok. Küzdelmek és lassú bomlás, szívós emelkedések és korábban alig tapasztalt nagyságú erkölcsi bukások, megannyi halál! S észlelhető nyomot alig hagynak. Eszméltető példává a sors nem tisztulhat. A politikai fejlődés is veszített, konkrétságából és élességéből, indítékai, pro vagy kontra ösztönzései a költészetben közvetlenül, értéket teremtve, nem hatnak. A szellemi élet tele van elintézetlen kérdésekkel, orientációs zavarokkal. Úgy tetszik, hogy azt, aminek első jelentkezését még Babits regisztrálta, hogy tudniillik „a versírás megszűnt nagy, eleven, szociális művészet lenni”, most a maga teljes mivoltában szemlélhetjük. „Józan, helyben-zsákbanfutós kor” — Nagy Gáspár jellemzi így a helyzetet.
Tény továbbá az is, hogy a lírai hős, a Halántékdob költője, nem annyira személyességével, individuális közvetlenségével hat, mint inkább általánosságával. A kimondás a fontos, nem a kimondó, a versírás, és nem a verset író. A kötetet indító Hétparancsolat első szava egy infinitivus: írni. Minden csak ezután következik. Minden, ami emberben a személyt, életben a sorsot, küzdelemben a drámát jelenti, de ez a minden is főnévi igenév formában, kétségtelenül felszólító módban, mégis személyre vonatkoztatás nélkül, elvontan jelenik meg: „Inni — márvánnyá fagyott borokból is — hinni — mérleg kristálykrisztusában — szeretni — áthajolva a Poprád karcsú hídján — repülni — mozdulatlan szárnyakkal anyánk elé — halni — redukált időben fölszabadítva a lelket — élni — átbuzogni az összes szennycsatorna — cserepes torkán.”
Mint az első kötetében (Koronatűz), most is sokat hivatkozik, portréverseket ír, jellem- és sorsképeket rajzol, valamilyen adott műhöz kapcsolódik, mint az A piacere című Huszárik-filmhez, egy-egy konkrét eseményt rájátszásokkal tágít és általánosít, nern sejtett – objektív érvényességet teremtve az eredetileg esetlegesnek. De változóban van ezeknek a hivatkozásoknak a természete. Akkor az erkölcsi és társadalmi cselekvés olyan végzetes alakjait kereste inkább, mint Dózsa, az aradi tizenhármak, Rákóczi, Petőfi. Ady, a mai cselekvőket, mint az erdélyi fiatal költők, az Elérhetetlen föld elkötelezettjei, Kondor Béla, Nagy László, Kósa Ferenc. Most Krúdy, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Kormos István, Saint-Exupéry, Rimbaud neve bukkan fel, s persze Latinovitsé, Nagy Lászlóé, s újra Kormosé, a fátumos halottaké, Sütő Andrásé, de az előzőekkel nem ellentétesen, jelezve a valóságos lehetőségek, a maga lehetőségeinek igazi körét, komorodást helyzetben, költőben, jelezve a realitásérzék erejét: a lírai áttételesség mélyülését. Tudássá sűrűsödik a tapasztalat, hogy életet és művészetet, eszmét és valóságot, egyént és közösséget összhangba hozni nem tudja.
Annyira erős a korélmény, hogy valóban megkülönböztethetetlen, mi az irodalomé, s mi Nagy Gáspáré? Azt hiszem, nem erről van szó, noha Nagy Gáspár nem haladta még meg teljesen azt az időt, amikor a költő maga meghatározásának feladataival küzdve könnyen azonosul vonzó, bár karakterétől idegen szerepekkel, a saját nézőpontjából is követhetőnek észlelt normákkal, eszményekkel, szívesen vállalja és hasznosítja a személyes tapasztalatok logikája szerinti távlatos tudást. Mondom, nem erről van sző, hanem mindenekelőtt helyzeti azonosságról. Erre vall, hogy a szokásosnál jóval ritkábbak nála a szerepnosztalgiák, az indulati, gondolati, nyelvi sztereotípiák, az evidenciaként kezelt ismeretek, s ha a személyesség vissza is húzódott, nem tűnt el, sőt, amikor észlelhető, függetlennek és szeretetre méltónak mutatkozik.
Annyira, hogy arra kell gondolnom: az irodalom élményeit, emlékezetét a maga élményeiként, emlékezeteként képes használni, mint valami eleve adott kultúrát, vagy mint ahogy mi használjuk személyes céljainkra a bennünket körülvevő technikai szférát, nemzedékek tárgyiasult tapasztalatait, kezdeményezéseit. Költészetének egyik ismérve ebben van. A másik a helyzet tudatos vállalásában ismerhető fel. Vállalja, hogy benne most még csak folytatódik és nem fordul gyökeresen új irányba a magyar poézis. Lehetetlen is, ha attitűdjük egy és ugyanaz. A folytatódás jellegzetessége, hogy ellentéteket összegző. A kötet ellentétek keresztezési pontján képződött, aminek eredményeként anyaga vonatkozások sokaságával kötődik a világba. Az ellentéteket sajátos szemlélet fogja össze, ez a szemlélet egyébként költészetének harmadik ismérve. Nagy Gáspár ugyanis józanságra és mértékre törekszik. Szokatlan: nem lázad, de nem is törődik bele semmibe. Gyakori az elégiás tónus (magyarázható-e mással?), a köznapi érzékelés parázsló tapasztalatait meditatív versek hasznosítják és fordítva, verset teremt a földrengő hangulat, látvány, alkalmi konfliktus, bennük a jóság és igazság erőfeszítése a szépségért, valami emberibbért, teljesebbért.
A kötet tanulsága: eldöntetlen még ez a líra. Ígérkezik vele a szolgálatelvű magatartás, hiszen a példaéleteket felnövesztő helyzet s a sajátja közt olyan sokrétegű megfeleléseket érezhet, hogy a vonzás elől látszólag ki se térhet. Ígérkezik azonban itt egy másik magatartás is, egy szemlélődőbb, esztétább fajta, ez a nem lázadó, s bele se törődő, amelyik megoldást a lélek mélye felé keres, s amit a szépség, s a szeretet szomjúsága hajt. A döntés, az elkülönülés iránya, s ennek esztétikai érvényesítése Nagy Gáspáron áll. (Magvető)
Varga Lajos Márton
Népszava, 1979. március 17. p. 6.