NAGY GÁSPÁR: SZABADRABOK
„Úgy szemre nem lánglelkű poéta Nagy Gáspár, de nem is sápatag könyvmoly, ahogyan máig képzelik a költőt…”
Elmúlt a versek ideje, de annyira – mondják-, hogy már elképzelni sem tudjuk, amint édesbús őszi alkonyokon a szoba zugán költeményeket olvasnak egymásnak a szerelmesek, a költők pedig mellbajtól vagy szesztől égő szemmel, kocsmaasztalon vagy múzeumi lépcsőn állva szavalják világmegváltó szövegeiket. Persze, ilyen idők soha nem is voltak, csak mi képzeljük el – és éppen a versek hatására! Arra az időre viszont emlékszünk még, amikor a költők mindenes ügyintézők voltak, ugyanakkor testet öltött lelkiismeret képében járták a vidéki kultúrházakat, tiltakozásokat írtak alá, könyveik tízezres példányszámban jelentek meg, és olyannyira fontosnak látszottak, hogy néha még be is tiltották őket. Ma már senki nem olvas verset – mondják -, legfennebb maguk a költők és kritikusaik. Többnyire könyvkiadók vélekedése ez, csakhogy húsz tiszteletpéldányra alkudhassák le a honoráriumot.
Nagy Gáspárnak viszont tavaly harmadik kiadásban jelent meg a válogatott verskötete, Szabadrabok címmel, a debreceni Egyetemi Kiadónál. Megjelent egy Húsz év a kétezerből című kis könyve is a Tiszatáj kiadásában. Ez a lap fontos szerepet játszott a költő sorsában, és viszont (majd elmesélem). Leírták róla sokszor, főként a Kossuth-díja kapcsán, hogy a nemzet iránt elkötelezett költő – ez lehet olvasottságának a magyarázata? -, azt ellenben nem olvastam róla, hogy ugyanakkor a népi vonalba tartozna. Ügy látszik, mégsem esnek egybe az irodalmi és a más természetű kategóriák…
Úgy szemre nem lánglelkű poéta Nagy Gáspár, de nem is sápatag könyvmoly, ahogyan máig képzelik a költőt még azok is, akik soha nem olvastak verset, és nem is loboncos alak. Uram bocsá’, olyan tisztes, középkorú ember mára, aki templomba jár, ahogyan egy bérbaltavári születésű, pannonhalmi diákhoz illik.
Ő váltotta ki mégis a nyolcvanas évek leghangosabb kultúrbotrányainak egyikét. Akkor még nem csak az olvasók, a hatalmasok is figyeltek a költészetre, csak éppen más-más oldalról. Megjelent tehát Nagy Gáspárnak az Új Forrás 1984. októberi számában egy Öröknyár, elmúltam 9 éves című verse. Szövegtöredéknek látszik, néhány sora az NI szótaggal kezdődik vagy végződik, és azzal zárul:
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI
A gyanútlan szerkesztő nem számolta ki, de valaki mégiscsak igen, hogy Nagy Gáspár 1956-ban volt kilenc éves, mi több, amikor azt írja: „a sír / Nincs sehol”, akkor az NI bizony Nagy Imre nevét jelenti, és nem csupán formai játék, amilyeneket költőnk azelőtt és azután is gyakran elkövetett. Ez alkalommal azonban mintha politikai merényletet követett volna el. Hihetnénk, az akkori hatalom nem csak figyelt, hanem érzékeny is volt a szóra. A folyóirat főszerkesztője, Monostori Imre viszont azt írja erről: „A vers közléséből egyébként oly módon pattant ki „ügy”, hogy valaki följelentette az Új Forrást, méghozzá a legjobb, legbiztosabb helyen: a belső elhárítás környékén, így aztán a megyei pártbizottságnak is be kellett kapcsolódnia a vizsgálatokba, noha ezt nem valami nagy örömmel tette. Szóval elkezdődtek a kihallgatások.”
Mára mindez nem csak a korabeli állapotokat illetően tanulságos (hogy besúgók, vallatók etc), hanem hogy a kivizsgálás mintha csak visszamenőleg igazolta volna a vers igazságát. Hiszen ilyen „ügy” csak ott és olyankor eshetik meg, ahol és amikor a „a gyilkosokat néven nevezNI” nem lehet. Monostori Imre emlékezése tovább árnyalja a képet: „Persze, ebben az egész ügyben nemcsak a primer politikai kérdések (például Kádár János szerepe, Aczél György sorsa) voltak az igazán fontosak, hanem bizonyos személyi leszámolások lehetőségei is. Ezen túlmenően pedig a Magyar Írók Szövetsége elnökségének (amely elnökségben Nagy Gáspár volt az egyik titkár) szétverése, személy szerint pedig Nagy Gáspárnak (másfelől Sárándi Józsefnek) a közéletből való eltávolítása.”
Mindez egy rövid vers miatt! Vagy akár ürügyén.
Más kérdés, hogy a vers esztétikai értéke szempontjából mindez már-már közömbös. Jómagam izgalmas kísérletnek tartom, és formailag már csak azért sem öncélúnak, mert a korra vall, melyben egy verssorban, vagy kettő között a fehér űr, a kitörölt, vagy ki nem mondható szó helyén a „semmi” sokatmondó lehetett.
A szerkesztőségnek ellenben nem formai okokból gyűlt meg a baja, és Nagy Gáspárt sem azért távolították el írószövetségi-titkári állásából, mintha esztétikai aggályok merültek volna fel a versével szemben. Az illető választmányi ülés alatt fél délelőttön át a Múzeum kávéházban vártam rá, hogy első kézből halljam, mi történt vele. Friss honos létemre nem ismertem a pesti kávéházi szokásokat, és a zongora mellé ültem. Mire Gáspár a kiakolbólításának hírével megérkezett, húrokba csapott a zenész, és mi már-már csak kiabálva tudtunk beszélgetni. Én akkor, tanult reflexekkel még örvendtem is a fedőzajnak, így legalább nem tudnak lehallgatni, gondoltam. Fölösleges óvatoskodás volt: Magyarországon akkor már nyíltan folyt a renitens értelmiségiek megzabolázása, amint azt később az 1986-os írószövetségi közgyűlés is bizonyította, ahol a főfő pártkiküldött a feloszlatást elrendelő határozattal a zsebében jelent meg.
Addigra azonban, 1986 júniusában, megjelent Nagy Gáspárnak egy másik verse is, a Tiszatájban. Címe: A fiú naplójából, másfél kezdősora pedig: „… és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa…”
Szép, mondja erre az ember gyanútlanul. Nem úgy a mindenben illetékes gyanúsítók. Müller Rolf azt írja most (a Kortárs 2001/7. számában): „Nagy Gáspár tizenöt évvel ezelőtti sorai a ’80-as évek legsúlyosabb kultúrpolitikai represszióját indították el a vidéki folyóirattal szemben. A lapot majd háromnegyed éves szilenciumra kárhoztatták, szerkesztőit pedig pártfegyelmivel felmentették.”
Ha önnön belső értékei miatt esetleg nem lett volna az, a hatalmi megtorlás közüggyé tette a verset. Némi blaszfémiával szólva: naggyá tette, mint focicsapatot a gyönge ellenfél. (Nagy Gáspár megbocsátja nekem a hasonlatot, hiszen sportkedvelő ember.) Akkor már mindenki kereste, olvasni akarta a szöveget. Ma is gyakran idézik – vajh ki tudja miért.
Az ám, de Nagy Gáspár nem azért fontos számunkra, mert botránykőként szerepelt egy mára legendává változott történelemben, hanem mert költő.
Egy szív trappol a virradatban
egy másik föladta magát
a harmadik még itt a mellkasomban
félreveri az éjszakát
Régebbi négysorosa ez (Most és későn a címe). Szerintem a költői-emberi felelősségvállalásról szól. Ugyanakkor egy köznek elkötelezett költő a magányról beszél. Meglehet, hogy a költészet helyzetére, állapotára is érvényesen.
Tizennégy könyve jelent meg, ha jól számolom. Eszerint a versbe vetett hitét mégsem veszítette el, mint oly sokan. Bár azt mondta: „Csupa görcs lettem / csupa indulatba vesző ének / csupa éjfél utáni nap / mert köztetek kellett élnem.” Úgy tűnik, a rendszerváltozás meghozta számára az elismerést, de a felszabadulást nem igazán. Túl sok társában kellett csalódnia, és bár imát mormol még a régi besúgókért is, a megbocsájtásig nem jutott.
Úgy látszik, ilyenek a költők manapság. Beállnak segédmunkásnak, könyvtárosnak, lapszerkesztőnek, de még szabadfoglalkozásúnak is – mint ő -, és közben mondják a magukét.
Vallomásos költészet volt a Nagy Gáspáré már a kezdeteitől, mégpedig indulatát tekintve a hagyományosabb fajtából való, és ezen nem változtat, hogy mindegyre grafikai és betű-játékkal próbál más dimenziót, sőt értelmet adni a szövegeinek – súlyos, néha komor játékok azok -, különös, gyakran megtört ritmust használ; de láthatólag egyre személyesebb lesz, egyre inkább befelé fordul. A meglett férfikorban bizonyosság helyett újabb kérdéseket talál, önmagát keresi, ami ifjonti indulatra vall, és egyben arra, hogy sok még a dolga. Mintha újra kellene kezdenie… A költészetben pedig ez a legszebb emberi esély. Éppen csak nehéz „megjátszani”.
Csiki László
Képes Extra, 2001. 9. sz. p. 10-11.