Nagy Gáspár: Zónaidő
A Zónaidő Nagy Gáspár közép-kelet-európai vonatkozású verseiből, műfordításaiból, esszéiből, jegyzeteiből, interjúiból összeállított kötet. Ha alaprétegét nézzük: döbbenetes dokumentum Közép-Kelet-Európa ezredvégi életéről. Ebben a „vérizzadásos Getszemánban” minden abszurditás megtörténik: a népeket letipró nyílt erőszak, a megfigyelő és besúgórendszer személyiség elleni merényleteinek változatos, mégis monoton automatizmusa működik itt. A személyiséget deformáló félelem következményei pedig az önfeladás, gyávaság, megideologizálás szégyenletes módozatai. Majd — nem kevésbé szomorú jelenségként — az arcváltó nagy árulások, álságok, artikulálatlan politikai hangoskodások, s az önzés, az anyagiasság eszmétlen tobzódása. Nagy Gáspár minderről pontos szavú látleletet, ítéletet készített és készít. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni — eme szemléleti alapelvek szerint épül művészetének morális és poétikai rendje. Verseinek gazdag metaforikus világába az általa „helybenzsákbanfutós”-nak nevezett kor égette bele az ítélkező játék, a keserű groteszk, az irónia és a szarkazmus szilánkjait. Erkölcsi felháborodása, döbbenete gazdag és eleven nyelvi erővel nyer kifejezést írásaiban. Egyszerre láttat és ítélkezik: „Rotyog a kondérban az áruláslecsó. Szaglik az ország. Barátaink lében, illatban utaznak. Pénz és siker. Amíg lehet. Ahogy lehet! Ahogy lehet. Szabadrablás az igazi szabadság és demokrácia előszobájában. Legfeljebb a kondér fölborul. Lesz belőle elhangolt nagyharang” — írta 1991-es Mérleg-naplójában.
Látleletkészítő művészi munkájának alaptárgya természetesen a „kontinensnyi álmok vesztőhelye”, Magyarország, de tapasztalatai korán „eljegyezték a történelemmel”. Arra is ráeszméltették már 1968-ban, a prágai tavasz letörésekor, hogy a közép-kelet-európai kis népek sorsközössége kegyetlen és eleven tény.
A Zónaidő Nagy Gáspár példaértékűen gazdag művészi és emberi közép-kelet-európai kapcsolatrendszerét működésében mutatja meg. Sokrétűen dokumentálja művészileg a sorsközösség tényét, s az e sorssal szembeszegezett magatartás hasonlóságát is — a választottak esetében.
Nagy Gáspár régóta konok következetességgel vallja, hogy „egy élére állított vers” a mi időnkben is sokat tehet. Lenyűgöző erkölcsi eltökéltséggel fogalmazta meg küldetését, mely szerint a költőnek emlékeznie „esküdt kötelesség”, s nem lehet kisebb ambíciója, mint az, hogy szabad legyen. Hogy éppen azt nevezze néven, amit a megfontolás, gyávaság, félelem, hatalom elhallgatni parancsol. Ezt az ars poeticát következetesen érvényesítő magatartásával hívta ki maga ellen a Kádár-rendszerben a „nyüszítve támadó gyávaság” bosszúálló haragját, mely szilenciummal, állásvesztéssel sújtotta a pontos szavú költőt.
Erkölcsi-művészi törvényszerűség, hogy Nagy Gáspár Közép-Kelet-Európának azokkal a kiemelkedő művészeivel került mély szellemi és sokszor baráti kapcsolatba, akik nyíltan vállalták és vállalják azt a — manapság sokszor gúny tárgyává tett — mégis törvénnyé nemesíthető tapasztalatot, mely szerint erkölcs és esztétikum, egyén és közösség sorsa szétválaszthatatlanul összetartozik. Azok az ő szellemi-erkölcsi társai, akikben minden körülmények között élt a „szabadság szerelme”, „a szembenézés bátorsága”, s akik életükkel és művükkel egyként tanúsították, hogy „Cogito úr egyenes testtartása a lényeg. Erre figyelünk.”
Azok az ő szellemi-erkölcsi rokonai a közép-kelet-európai „Pokol” ban, akik eltökélten szembeszegültek a diktatúrával, zsarnoksággal, s ezért börtön vagy önkéntes száműzetés lett a sorsuk. Jellemző e közép-kelet-európai léthelyzetre, hogy többnyire éppen ezek a művészek mutattak legtöbb fogékonyságot a magyarság értékei és problémái iránt is.
Nagy Gáspár művészetében pályakezdése óta szembetűnő a közép-kelet-európai vonatkozások gazdagsága. Éppoly természetes volt ez számára, mint a kisebbségi magyarság sorsának lelkiismeret-ébresztő itthoni tudatosítása. Szervesen egybetartozó „motívumok” ezek az ő művészetében. Filep Tamásnak 1986-ban adott interjúja („A hasonló jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tüntető másság“) elemzően is feltárja ennek a vonzódásnak, vállalásnak a tartalmasságát és gazdagságát, szellemi-erkölcsi és esztétikai, szemléleti értékeit. Együttesen is kitűnik ebből az interjúból az, amit a kötet egésze tanúsít: Nagy Gáspárnak alkotó, értékteremtő kapcsolata van a lengyel, román, szlovén, szerb, horvát, cseh, szlovák, német, finn irodalom sok jeles alkotójával. Eme kötődések nagyobbik részének a korabeli kivallása Nagy Gáspár erkölcsi bátorságát, „egyenes testtartását” t is mutatta, hiszen akkor idézte, szólította meg több közép-keleteurópai társát versben és prózában egyaránt, mikor azok börtönben vagy szilenciumon voltak. A Zónaidő írásait azonban nemcsak, s nem elsősorban ez a történelmi szerepük élteti, hanem a közép-keleteurópai léthelyzet és az eszményi emberi magatartás tudatosítása, s nem kevésbé az az esztétikai-szemléleti érzékenység, amellyel középkelet-európai sorstársainak műveit Nagy Gáspár fordítja és értelmezi. Néhány sorban is maradandó felismeréseket közöl Zbigniew Herbert Cogito uráról éppúgy, mint Milán Kundéra kegyetlen és mégis játékos, „tréfás” történelmi leszámolásairól…
Nagy Gáspár művészetének igen sokrétű és gazdag a nyelvi-szemléleti modulációja. Éppen ezért külön figyelmet érdemel a Zónaidő írásainak határozott művészetfilozófiája és költészettana. Egy korszerűtlenséggel aligha vádolható költő vall ezekben az írásokban a költészet mibenlétéről és értelméről, küldetéséről is. A személytelenség apotheózisa idején a személyiség felelősségét, arcunk vállalásának a kötelességét erkölcsi követelményként hangsúlyozza: „Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra.” Nagy Gáspár a költészetet az önmagunkkal való mély találkozás alkalmának tekinti. A jó vers szerinte emberformáló, a szabadság igényére nevelő erő: „A jó vers kegyelméből a szüntelenül ellenkező, az ellenérzésekkel megvert, a világban rohangáló ember eljuthat a maga damaszkuszi útjáig: beragyoghatja a szabadság elviselhető fénye.” Az igazi vers létfontosságú, olyan léttartomány teremtése, amelyik teljesebbé, értékesebbé teszi az embert. A nyelvi zsonglőrködés, a „költészettani recepteskönyvek”, de akár a nyelvfilozófiák teóriái sem helyettesíthetik a személyiség felelősségét és teljes részvételét az alkotásban. Közép-kelet-európai helyzetismerete, tapasztalata és művészi tájékozottsága alapján figyelmeztet játékos, de fölöttébb komoly költészettani levelében a hely fontosságára, a művészet mibenlétét és küldetését is befolyásoló szerepére, midőn arra inti fiatal társait, hogy Chomsky Generatív grammatika-jánál „a ladányi Kőrös-parton eligazítóbb lehet a fűzek szemantikája”. A „naponta változó poétikai szellőcskék” helyett a személyiség teljes, egzisztenciális részvételét kívánja a vers a költőtől, a teljes szembenézés és önismeret bátorságát.
A Zónaidő gesztusértékű mű is. Egy jelentős magyar költő tartalmas tanúságtétele arról, hogy milyen szeretettel, együttérzéssel lehet érteni és értékelni más népek kultúráját. A körülöttünk lángoló sovinizmusok sem hatálytalaníthatják Nagy Gáspár könyvének értékét. Hiszen éppen olyan művészeket szólított meg, akikben nyomát sem tapasztalta semmiféle sovinizmusnak. Ellenkezőleg: „a nemzeti sajátosságokat megőrző, mégis ’nemzetek-fölötti’ barátkozásnak az igényét” érezte bennük. A Zónaidő ennek az élménynek is foglalata. Nagy Gáspár érzékenyen viszonozza is ezt. Számontartja jeles közép-kelet-európai társainak szinte minden olyan cselekedetüket, amelyekkel szabadságvágyó történelmi próbálkozásainkra megértéssel reagáltak. Ez a példaszerű könyv egyszerre jelentős szellemi és erkölcsi teljesítmény.
Görömbei András
Magyar Napló, 1995. 11. sz. p. 41-42.