NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT VERSEIRŐL
Márai Sándor egyhelyütt azt fejtegette, hogy az igazi író mindig alázatos, hiszen sok elődje van, baráti kölcsönöket kapott hajdani őseitől és kortársaitól. S ezeket az adósságokat nem szabad elfelejtenie, a kölcsönkapott értékeket meg kell őriznie és fel kell mutatnia. Márai szavai szerint Byron adott Puskinnak, Stendhal Flaubert-nek, Poe Baudelaire-nek, és ezeket a nyugtákat Valéry mutatta ki. Nagy Gáspár hűséges, tisztességes, igaz költő, aki vállalja a költői kölcsönöket: legtöbbször Jékely Zoltánra, Nagy Lászlóra és Kormos Istvánra hivatkozik. Jékely Zoltán tenyerébe ír verset, akinek A marosszentimrei templomban című versét sohasem tudja elfelejteni, aztán tizennégy áprilisi sort ír emlékére: „mert a szabadságot mindig megkísérti / a rabság s van aki ismét megkísérli / az áldozatot ha életével is játszik.” Kegyetlen álmot örökölt Tőle, „ki az álmokban is bízott / eleitől fogva”. Nagy László emlékének ajánlja a Majd júliusban című versét („agyő olümposz montblanc mounteverest”), költő-társa vidám üzeneteire gondol, és átfordítja víg álorcáját a „félelemtől / átlyuggatott / országra” figyelve, és a Világolunk egy őszi kertben elé ezeket a Nagy László-sorokat teszi figyelmeztetőül: „… egyedül maradok itt, / figyelem ahogy a pirkadat / s puskacső összekacsint”. Kormos István pedig, atyai barátja volt, ő mutatta be Nagy Gáspár verseit 1973-ban az Élet és Irodalomban, és az ún. „Kormos-Egyetemre” járt a Móra Kiadóban. A „Jézusos fejlehajtva” sorait Kormos Istvánnak ajánlotta, „ki vérként dudorász bennem halhatatlanul”, hisz megállítja az időt, így mindig mindenütt „Nakonxipánban hull a hó”.
Domokos Mátyás a Tiszatáj egyik irodalomtörténeti jelentőségű számában, 1988. júniusában Pillantás az ,Évtizedhatárhíd’-ról címmel vall a hetvenes évek gyermekének nevezett költőről, akinek kibiztosított beszédnek tűnő verse mégis „fegyver” lett. A fiú naplójából című versének sorait akkor politikusok idézték, olvasták fejére a „drága júdásfa” árnyékában, és tiltották be a költeményt közlő folyóiratot, a Tiszatájt. Furcsa módon tette „az irodalompolitika” valamiféle torz mérlegre Nagy Gáspár verssorait, így az akkor még kimondhatatlan Nagy Imre-vers messzire világló betűit is („egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”). És ezeket a hamis megméretéseket megkérdőjelezte az idő, igazi értékekre, hamisítatlan aranypénzre változtatva a valódi költői szavakat. Nagy Gáspár a Kibiztosított beszéd verssoraiban: megáll Isten ablaka alatt, a „cinkelt” edényekben ceterum teát vesz észre, tudja, hogy a „többet-tudás az igazi kereszt”. Árulást lát, a fiúk gerince roppan, hallgatnak és hallgatóznak egyesek, a vörösingesekkel nem akar kezet fogni a nemecsekekre gondolva nem messze a Grundtól és a Pál utcától. Sajnos, meg kellett tanulnia, hogy az élőkkel is és a holtakkal is mindent meg lehet csinálni. S milyen közel van ez a két szó: árulás és árvulás! Itt Heródes él, és felserdülnek már a Júdások is. Igaz költőként kérdőjeleket rajzol mindenhova, tiltott szavakkal hál, és megdöbbenve veszi észre, hogy „múlik a jövőnk”. A versek „frontidejére” figyel, áthúzza verseit, zónaidőt érez. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című korszakos jelentőségű versére gondol mindig. S ebben a siralomházi éjszakában „megfogyva is és törve is” legyűrve a félelmet kibiztosított beszédével „fényes mondatokban” álmodik. Közben szeretne költői játékba menekülni, kiszámolós gyerekmondókát írni, de a vidám ötletét – mint vékony nádszálat – elfújja a zord idő. A Nádból való versben a szótagokról hulló szavaik komolyra hangszerelik a verset: a „nád” mellé a „kimondanád” kapcsolódik a mindenféleképpen való szólás szükségességéről vall. A versben benne rejlik egy erőteljes ellentét, költői dráma is: hiszen a szálfaegyenesen álló náddal szemben a tavon úszik már a „nádvágó naszád” őfelé is. S csaknem valamennyi versében Nagy Gáspár – igazi kibiztosított beszédként – kifejezi ezt a kort, a benne élő költő, ember sorsát. A Szélben és szemben című versében mindjárt Petőfi Sándort idézi Az apostolból: „Olyan fekete a.világ, / mint a kibérlett lelkiismeret.” Nagy Gáspár kitűnően ért ahhoz, hogy evokatív erővel kapcsolja be a maga vers-szövetébe a tudatosan választott mottót, idézetet. Magasról belátja a „tengernyi hazugságot / félelmet gyávaságot”… Kihajózik a békés kikötőből, leszámol mindennel, megköszöni a barátságot és tudomásul veszi az árulást. A címmel jelzi a széllel való szembefordulást.
Régi és új verseiből válogat Nagy Gáspár. Az 1975-ben megjelent Koronatűzzel és az 1978-os Halántékdombbal halad az 1987-ben napvilágot látott Kibiztosított beszéd felé. Szívesen idézi a szerelem holdját, az énekveszejtő nehéz órákat. S már a korai versében, az Erőterekben három helyre dobálja szavait a lap különböző helyeire, fontos és kevésbé fontos dolgok, tevékenységek kerülnek hirtelen különös költői reflektorfénybe: Júdás és Pilátus között ott látjuk Krisztust. S tudjuk, hogy neki is, nekünk is választani kell szokatlan költői kirakós játékában. Ugyancsak régi verse a Három kézjeggyel című, melyben jó sáfárként, mint korábban Jékelyt, Kormost és Nagy Lászlót nem feledte, most Petőfi, Ady és József Attila sorait építi egybe. Verse a szó szoros értelmében evokációs vers, azaz a költő-mesterektől kölcsön kért verssorokból formál új alkotást. Itt a játék igazi költői remekléssé válik; az összefont, egybeépített sorokban elhalványodik az idézett költő, csak félig őrzi a sorokban külön-külön, de mégis eredeti és új egésszé válik. („Az Óceánt mégis elérem. / Jöjj el, szabadság. Te szülj nékem rendet.”) Közben első köteteiben is el kell mennie költő-mesterei, író-barátok sírjához. Nagy Gáspár hűséges költői egyéniség; Petőfire gondol a Segesvári nyár soraiban, Tamási Áron sírjaihoz zarándokol el, versvariációkat ír zárthelyi dolgozatként W. S. mesternek, Sütő Andrásnak bölcsődalt küld Perzsiából, Bartók Béla nevére ír akrosztichont. A költő jelen ideje a múlt is; az ő „merőleges” álmában Dsida Jenő jelenik meg, és nincs messze tőle Kuncz Aladár vagy Kosztolányi Dezső. Árvaságában közel áll hozzá Pilinszky János, és verses koszorút visz Szilágyi Domokos koporsójára. Domonkos Istvánnak Újvidékre infintivusokat ír, Kányádi Sándornak meg táviratot küld Kolozsvárra. A 70 Határon is átjövő Határ Győzőt köszönti 9 soros versvágányon. Tudja, hogy a költőknek, a „versek tengeralattjáróiban” olykor megpattan a tüdejük. S a Föléírás(ok)-ban, a harmadik részben litániát ír a „költők fölé”, Fehéregyházától Házsongárdig, Magyarországig és Európáig szélesítve a költők szemfedőföldjét. Ez összetett szó elé különös jelzőt tesz: „szemnyitogató”, hisz a költők „megannyi föld alatti lézerágyú”.
Gazdag formavilágú költő Nagy Gáspár. Megőrzi a hagyományos versszakot, verssort sokszor (pl. Szerelem holdja), máskor meg széttöri, szavakká fokozza le, számmal jelöli, más betűtípussal emeli ki, közeledik a képvershez. Megáll verssoraival, gondolatjeleket tesz, s aztán folytatja (pl. Kegyetlen álmot kaptam). Prózaverset ír, föllelt janicsárnaplót fogalmaz: Két nyárfa a hódoltságban címmel. Néha töredékké, vázlattá szűkíti versét, csak a hozzászólás kivonatát írja le (pl. Ceterum, ahogy én láttam). Epistola-félét ír Verbőczy Antalnak, dagállyal és apállyal növeli és csökkenti verssorait (Rég’ hullám). Nem tud szabadulni a nyelv, a szó fogságából: nyelvtant, föld-tant stb. ír, föléírásokat készít, Örkény Istvánt követve a Vízművek szabályzatát figyeli, 70-kedik Weöressel, hiányos névmutatót állít össze. Búcsúszókat keres, a halálon túli súgásokra figyel, vonzza a szavakban alig megragadható film, Huszárik Zoltán művei (pl. Szíve álmodik nékünk). Közben figyel a vizuális törekvésekre, a szövegköltészetre, a párizsi Magyar Műhely vagy az újvidéki modern költők munkáira, így Tolnai Ottóéra. (Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból.) Nagy Gáspár „nyelvkritikus” versében kiszélesedik költészetének horizontja, Kierkegaardre is hivatkozik. Marin Sorescura utal álom-versében, Teilhard Chardin-nel foglalkozik másutt, Milan Kunderától választ mottót a Változat című verse elé, Camus szavait idézi Az idők közepén előtt, Danilo Kišt pedig a Kiszálló önkéntes című verse mottójaként. Közvetve talán valamiféle vallomásnak is tekinthetjük Kiš szavait: „A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.” Igen, Nagy Gáspár, ez a vérbeli költő, ez a felelősséget vállaló írástudó, aki tudja, hogy „ráégünk erre a földre”.
Szekér Endre
Napjaink, 1990. jún. p. 31-32.