NAGY GÁSPÁR VERSESKÖNYVE
A Mosolyelágazás versei, ez nagyjából meghatározza a karakterüket is, egy kissé a politika senkiföldjén (is) születtek. Holt térben. Ez a sem ide, sem oda nem tartozó „talaj”, a rendszerváltás előtti és közbeni évek és a kimondhatóság bizonytalansága ugyanúgy erkölcsi kérdéssé teszi a megszólalást, mint ama átkos időkben. A válogatott verseket közlő Múlik a jövőnk (1989) lezárt egy korszakot. A sokféle vonást – Nagy Lászlóét éppúgy, mint Weöresét – magán viselő maszk, a képesbeszéd szemeket nyitogató erejével, a történelem előtti és alatti jégkorszak múzeumába kalauzolt. Bátran, a tisztán szólás erejével.
Ha emlékszünk a nevezetes Nagy Imre-versekre, illetve azokra, amelyek a közelmúlt eltiport forradalmát siratták, előttünk Nagy Gáspár történelmi tette is. Hogy ezek a dokumentumértékű versek csupán a politikai töltetükkel, a gonosz: az eltipró idegen hatalom és hazai hűbéreseinek megnevezésével lettek azok, amik – a mihamarabbi változásért kiáltó, hangos tiltakozások -, valamennyire jelzi az esztétikumon kívüli hatóerejüket is.
Hatásuk és értékük nyilván nem lebecsülendő, ám újra és újra végigolvasván az életművet, úgy látom, hogy művészi megformáltságuk kétséges. Magyarán, alatta maradnak azoknak a verseknek – Lüktetés a hullaházban, Csak nézem Olga Korbutot, Forduló év, Nyelvem pallosával, Karácsonyéji ár(v)ulás -, amelyekből ugyan nem lúgozódott ki a politika, ám sokkal áttételesebben, paradox, ugyanakkor tisztábban szólnak az embert és az emberséget sokkoló megannyi veszélyről, magukban hordván a személyes megrendültség többletét is. Miért a hosszadalmasnak tűnő, a korábbi költemények karakterét valamennyire megvilágító bevezető? Mert sokszori olvasás után is úgy érzem, hogy a probléma a Mosolyelágazással sem került a lomtárba. Az új verseskönyv ugyancsak fölveti a kérdést: a költemény – akár a képes beszéd sugallatával, akár a nyílt kimondással – működhetik-e erkölcsként, a tartás, az egyenes gerinc lehet-e esztétikum-létrehozó? (Forradalmi helyzetben, valaminő furcsa átváltozással -lásd Petőfi csatadalait stb. – alighanem igen.)
Ahogy korábban, úgy most is, sőt egyre nyíltabban hangsúlyos szerepet kap az 1956-os forradalom (Rengéseim, Halála kellett, halála jel volt), megszólíttatik a sokszor rejtelmes, ma már a pártcsatározásoktól is terhes, valahai barátokat egymással szembeugrató politika (Békebeli kannibálok, Észrevétel, Nullatörekvéseimből, Pázmány helyzetmagyarázata Gábriel Bethlennek). A „gyűlöletből, szeretetlenségből” épült gettó áldozata sem érezheti, hogy egyedül van, hiszen két vers is megvédi Csoórit (a Rég bedobott palack a hajóbörtönből és a keresztre feszített szimbolikájával ható, különösen szép Az én vétkem).
És ama nevezetes évszám is, a kiállás bátorságát hirdető ugyancsak verssé oldódik; egy helyzet vizsgálódik a mai lélekállapot tükrében: „Istenem! – valamit mégis jól tehettem / ha most hétfelől jő ellenem az Ellen, / valamit úgy, ahogyan kellett, / és bocsássatok is meg: csak ennyi tellett” (Anno domini MCMLXXXIV).
Az utazás-versek közül (11 americana) kiemelendő a szellemi izgalmat hozó Horváth Elemérportré (Három szívütem), s legkivált a nagy Nyelvtanár, Márai Sándor nyomát kereső M. S. Mester elmulasztása, valamint a Rojtos cápahálók című Márai-hommage. Ez utóbbiban: „lehunyt szemeddel már a túlvilági fényességet tapintottad, szemed nem is volt, szíved nem is volt, zuhantál fölfelé: szívott fahrenheites angyalok kohója…”
Egyetlen képbe tömörül a Márai-tragédia; irigylésre méltó, egyetlen lélegzetvétel nélküli mondatban, a véle rajzolt fény kapcsán, érzékelhetővé válik a nagy író hiánya is. Ahogy A Főpap udvarában című költemény meg a mérhetetlen fájdalom rögzítője.
Íme az eleven Nagy Gáspár-i líra. Itt már nem kínoz a sikerületlen rím (Fejfák, keresztek; a Sinka-balladához hasonló Magyar történet is emiatt lett bicegős), a rosszul alkalmazott argó („golyósmárolta házfalakra” – A mélység fölött), a fölösleges nyelvi játék (a különben gyönyörű befejezésű Hány nyelven is…? című darabban), a szürke zárás (Nem akarom vereségedet) és a zavaros szimbolika (Úgy vagyok).
A lazán kezelt, jóllehet többnyire feszes versbeszédet rejtő, de a klasszikus kötöttségtől mindegyre riadozó formában a költő megtalálta magának a szólás szinte egyetlen módozatát: azt a modern – tulajdonképp szabad – verset, amely váltakozó hosszúságú soraival, a bibliai motívumokat ugyancsak a képes beszéd alkotóelemeivé tevő szimbólumrendszerével, a sok helyről begyűjtött műveltségelemével és a nyelvi játékoktól sem idegenkedő – mondjuk így – karakterrajzával, csöppnyi artisztikummal és a tisztánlátást sem akadályozó humorral ura helyzetnek, lélekrajznak, történelmi látomásnak; mi több, nemegyszer személyiségének titkai is ezek által világosodnak meg. Szó se róla, izgalmas, többnyire érvényes versben, az erkölcs aranyfedezetével, de – sajnos – nem eléggé tisztán.
Nagy Gáspár tud egy hangot, nem is akármilyen szinten, ez alá – szögezzük le – sohasem megy, ám ritkán ajándékoz meg bennünket jelentős versekkel, valódi antológiadarabokkal. Pedig egy életművet, az erkölcsi tartáson kívül, ez is meghatároz: a csak rá jellemző, mindenkiétől elütő egyedi hang. Amely által a vers egyszemélyű csoda lesz, mert igazság és szépség nem válik el benne egymástól.
Szakolczay Lajos
Új Magyarország, 1993. dec. 23.