Ha az eget oszlopok tartanák, attól kellene tartanunk, előbb-utóbb ránk rogyik minden. Most temettük Sütő Andrást, s következik egy másik nagy oszlop, a reménység oszlopa. Seregét begyűjti az Úr, a tisztákat, az igazakat. Nem életkortól függ a bebocsáttatás, mégis összerezdülünk: ötvenhét évesen, egy már most hatalmas életmű végtelenbe nyúló arányaival mi minden teremtődhetett volna még. Költői és emberi bátorsága elsősorban azokat a verseit véste be a közgondolkodásba, amelyek a diktatúra ítéletei alá estek. De a költészet teljességére törekedett. Ötvenhat igazságának jelképes kimondásával nem szobrot emelt, hanem a hazugság várait omlasztotta le. Lehet, hogy ezt a különbséget sokan még ma sem értik. Mint ahogy a díjak özöne ellenére sem vették be a nagy kánonba.
Elment egy nemzedéknek az egyik legnagyobb reménysége. Aki nem ígéret volt, hanem bizonyosság. Öreg tölgyfa korában szerettünk volna az árnyékában ülni. Újra és újra megköszönni a hűségét, az Antall József apokrif naplójába képzelt bejegyzéseit, a Marcus Aurélius-i nagyságot és megértést, a szeretetet, amely a kis ügyekhez is közel hajlította.
Mi nemcsak a költőt veszítettük el. Nekünk az ember is hiányzik. Az az ember, aki a Magyar Demokrata Fórumban egykor választmányi tag volt, de tisztségek nélkül is halála napjáig ott állt felismert igazságai mellett. Mindhalálig. Ösztönzést ad ezzel ma is és holnap is. Nagy Gáspár nem egy nemzedéknek a halottja, hanem a nemzeté. Mi nemcsak búcsúzunk, hanem megőrizzük őt. Azt szeretnénk, ha politikai megfontolásoktól függetlenül mindenki megtudná, hogy Nagy Gáspár életművében érte szól a harang.
Budapest, 2007. január 5.
az MDF tagjai nevében
Dávid Ibolya
Magyar Demokrata Fórum Honlapja, 2007. 01. 05.