Szeptember elején találkoztam Nagy Gáspárral legutoljára. Még tavasszal kértem, hogy az októberi Új Könyvpiacba készíthessek vele interjút. Nyáron mintha sürgetett volna, de mondtam, ráérünk, van időnk – ő tudta, hogy nincs, és sejtette, hogy én is tudom, és tapintatosan jelezte, nem akarja, hogy én kényszerüljek korábbra javasolni a találkozót, hogy biztosan elkészüljön a beszélgetés.
Ötvenhatról kérdeztem.
A legutolsó pillanatig marasztalt. Elővett egy Bérbaltavárról nemrég készült falumonográfiát, belenéztem, aztán együtt nézegettük. A szülőfaluról, a falu ismertebb embereiről, a közös ismerősökről. Zrínyi papról, aki őt keresztelte, Sarlós plébánosról, tanítóiról váltottunk szót, azokról, akiket én is ismertem, csak hallomásból vagy személyesen is, és azokról akiket ő már nem ismert, de hallott róluk, ahogy mindenkiről hallott és tudott.
Gáspár Bérbaltaváron született, nagynénje, a „Kereszt” és nagymamája ott nevelte, odajárt haza. Idős szülei – Gáspár bácsi, Bözsi néni – és édesapjának még két, gyermektelen férfitestvére pedig a szomszéd faluban, Nagytilajon, ahol én is gyerekeskedtem. A két falu eléggé együtt élt, közös volt a plébánia, főleg a plébánia, mi Baltavárra jártunk úrnapi, feltámadási körmenetre, közös az ember- meg az állatorvos, később a tsz is, a távolság csak három kilométer. Ennek ellenére akkoriban nem nagyon találkoztam Gáspárral, pedig csak kilenc évvel járt fölöttem. Korán elkerült hazulról, pannonhalmi diák lett – a környékünkről egyedül ő.
Ezekben a falvakban csak így emlegették őket: „Gáspárék”. Nagy családnevű több is volt, a megkülönböztető név a Gáspár lett. Édesapja volt a névadó: Gáspár bácsi, aztán Gáspár Gyula, Gáspár Pista, és persze, a Zalában élő, szakácskönyvet író nagynéni is Gáspár Mariska, meg a többi elszármazott is mind „Gáspár”, Gazsi meg egyszerűen Gáspár Gazsi.
Gyerekfővel is mindent tudtunk Gazsiról, írói sikereiről, feleségéről, Mártáról, a gyerekekről, ahogy ő is rólunk. Igazi „had”, régi nagycsalád volt az övék. Amikor az ötvenes, hatvanas, hetvenes években sorra estek szét, idegenedtek el a családok, a Gáspárok össze tudták tartani a hadat: a faluban élő testvérek együtt dolgoztak, a távolban élők is minden módon segítették egymást, és nagyon-nagyon figyeltek egymásra. Módos, művelt, nagy szakértelemmel bíró iskolázottabb paraszti nagycsalád voltak. Kivétel nélkül valamennyi családtag mélyen hívő és vallását gyakorló katolikus. A kétség kívül őket övező tekintély soha nem egyik vagy másik családtagnak szólt, noha méltán szólhatott volna, mindig az egész hadnak.
Nagyszüleim, szüleim az élet meg a munkák rendje szerint tartották a kapcsolatot Gáspárékkal. Mondjuk így, a családjaink jártak, tartottak össze. Gáspár bácsi oltotta például gyümölcsfáinkat, szőlővesszőinket, később testvérei, Pista bácsi, majd Gyula bácsi. Fölhajtott sötétkék konyhakötényeikből sokszor került elő korai barack, körte, különleges cseresznye, kandió, lasponya, gesztenye – csak arra jártak, és gondoltak ránk, gyerekekre. Az utcánkban lakó Gyula bácsival, aki idős korában kutatta ki és örökítette meg akkurátus pontossággal a falu krónikáját, szinte naponta találkoztunk. Tőlük tudtam, tudtunk mindent Gazsiról, akire büszkék voltak, de inkább úgy mondanám: akit elhalmoztak figyelmükkel és szeretetükkel. Ez az őszinte, természetes, az egész hadra jellemző alkati figyelem, szeretet és megbecsülés kölcsönös volt – „igen ritka igen jó gyerek”, mondták róla. Később, amikor én jártam vissza a faluba, kérdéseik előbb-utóbb elértek: hallottam-e valamit Gazsiról, találkoztam-e vele, nem beteg-e, nem bántják-e (már a politikában). És persze, amennyire lehetséges volt, ugyanígy számon tartott Gazsi is mindenkit a két faluban.
A rendszerváltozás után polgármesternek apámat választották. Régi, évtizedekre visszamenő indokolt kérése volt a falunak, hogy építsék meg a Nagytilaj-Pókaszepetk közti országutat, de soha nem került rá sor. Apám akkor levelet írt Gazsinak, kérve közbenjárását. Gazsi az akkori honvédelmi miniszternek, Für Lajosnak továbbította a kérést. Az országút, csodálatos módon épült. Apám, akit ugyanaz a gyilkos kór vitt el, mint Gazsit, az útavatást már nem érhette meg. Határozott kívánsága az volt, hogy Für Lajos avassa föl az utat, és Gáspárt rangjának megfelelően hívják meg az ünnepségre. (Aztán másképpen lett.) Mert, ahogy mondta, illendő is és meg is kell tisztelnünk azokat az embereket, akik első szóra, önzetlenül segítenek, mert ilyenekből nem sok szaladgál az országban. „Olyan, mint a Gazsi, meg egy se.”
Amikor Gazsira gondolok, mindig együtt látom a haddal, a Gáspárokkal, a Gáspárok tartásával, a Gáspárok hatalmas, egymás iránti szeretetével és figyelmével. Becsületességükkel, megbízhatóságukkal, természetes nyíltságukkal és nyitottságukkal mások és a világ felé. Amikor a költőre gondolok, mindig együtt látom őt egy hatalmas hagyománnyal és egy hatalmas szellemi közösséggel: mellette érzem Illyést, Nagy Lászlót, Kormost, Jékelyt, Csoórit, Görömbeit, és a fiatalokat, akik bátyjuknak érzik őt, mert apává nem öregedhetett.
Gazsival később sem találkoztam túlságosan gyakran – de tudtuk egymást, találkozások nélkül is végtelen bizalmat éreztem iránta, és biztos voltam benne, hogy minden körülmények között számíthatok rá. Elküldte könyveit, és számos alkalommal figyelmes jelzéseit. Egy pillanatra meglepett, amikor fölvetette, hogy hetente írjak könyves jegyzetet az induló Katolikus Rádiónak, hiszen soha nem beszélgettünk hitről, vallásról. De hát ugyanazt a nyelvet beszéltük!
Legutolsó dedikációját, a dupla CD-t 2006 karácsonyára datálta. Az írás egy foltban kissé elmosódik. Úgy képzelem, mielőtt leírta volna kedves sorait, egy könnycsepp legördült a borítóra, és nem száradt meg teljesen a karton. Tudom, hogy ez a dedikáció és ez az elmosódó folt nemcsak nekem és „házam népének” szól, hanem a közös szülőföldnek is. Amelynek földjében, számos felmenője körében, addig is, tiszta lélekkel békében nyugodhat.
Pécsi Györgyi
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 08.