Egy levél. Mi más?
Szia, szia. Ne haragudj a zavarásért, tudom, most fontosabb dolgod van, mint hogy irodalmi életünk kisded aljasságain tépelődj. Már korábban is akartam telefonálni, de legutóbb, amikor Te hívtál, nagyon nem lehettél jól, a hangod valahonnan mélyről jött, rekedt is voltál, és mondtad, hogy szinte fizikai munka a felgyűlt levelek felbontása, az e-mailek megválaszolása, de hát tréningként is lehet ezt nézni, mondtad derűsen. Amiért hívni akartalak a minap, hogy együtt anyázzunk egy jót, vagyis, hogy én átkozódjak, Te pedig derűsen – újra ez a szó – csillapíts, az egy verses CD, s mint ilyen, a legújabb mélypontja a gusztustalanságnak és a nemzeti irodalmi értékek elleni újabb keletű merényletsorozatnak. Állampénzen adták ki, s célja a magyar költészet (a “magyar szöveg”) népszerűsítése szerte a világon. Nem tudok róla, hogy pályázat előzte volna meg, ötletbörze, szerkesztőbizottság, lektori vélemények, tanácsadói hozzászólások, “vanmensó”, mondjuk, a “van” nevesíthető lenne ugyan, de igazából egy akarnok kör, egy mindenki mást kizáró társaság, minden másfélét elfojtani próbáló ízlés, pártállami – újra, újra itt vannak – harsonások egylete.
Morgok a magam vidékies bugrisságával, nem kell mondanom Neked, melyik megyét kódolom most itt, az egyik sarkában születtél Te, a másik csücskében lakom én. No, szóval CD, “a magyar értékek külföldi bemutatása” pályázat nyertese, három nagy részből áll. Az elsőben öt klasszikus, öt modern és öt kortárs költő, az utóbbiak: Tandori, Petri, Balla, Parti N., Kovács A. F. Jó, mi? Lesz ez még jobb is – mindjárt a második kötet három szerzőt tartalmaz tizenöt nyelven. A triász: Petőfi, József Attila és egy Kukorelly nevű. Utóbbi gyűjtésén alapul a harmadik kötet, amelyben 66 kortárs költő, író van. Nevek? Nincs itt Illyés, Weöres, Faludy, Nagy László, Kányádi, Zalán, Vasadi stb. Élők is vannak és holtak is, élők sincsenek és holtak se. Magad ne keresd benne, pedig mindkét csapatba nevezhettél volna. Mostanában a nyilvánosság más pontjain fel-felbukkan a neved, de “ne bízd el magad”, ott is ők (mondjuk az egyszerűség kedvéért: ezek) viszik a hangot. Lévén ők: maga a kánon. Az egyik lapban pl. rövid áttekintést adnak a pályádról, s azt a kezdet kezdetétől korszerűtlennek, sőt baleknak ítélik, hiszen, mondja a szerző, aki nem is a legelvetemültebbek közül való, éppen pályakezdésed idején minősíti “a közvélekedés e líratípust esztétikailag kiüresedőnek”. Így megy ez náluk, egyetlen alkalmat sem hagynak ki, sehol egy kis rés…
Másfél éve, június 16-án voltál nálunk baráti köszöntésre – éppen tizenhat éve együtt álltunk ama “középső” koporsó mellett, tizenhét éve még a temetővég hallgatag domborulatai között –, s adtál nekem egy könyvet, egy üres könyvet, gyönyörű mélysárga famentes papírral, hogy írjak bele egy regényt. Itt van kinyitva előttem, Berzsenyi Dániel szülőházától egy “futamatnyira”, hogy a református biblia szavával szóljak Neked, pápista barátom. “Hetyei futamok – Merengvén a Világ dolgai fölött, / hajnali s estvéli szép óráidban / írd tele pennáddal / ezt a könyvnek álcázott füzetecskét; / és kezdjed mindjárt 60 után / meglásd barátom, Károly, / a Teremtő ád még rengeteg időt, / tán még újabb, derűsebb 60-at is.” “Pax +! et gaudium” Kösz, Gazsi. Kösz, mindent.
Alexa Károly
Magyar Hírlap, 2007. 01. 09.