„…És mennyi régtől várt varázs-szó / szabadság igazság… béke / és a másik serpenyőben
/ önkény… zsarnokság sötétje / aminek most már végre vége! / Szavakon
túli szókkal: / fénnyel íródik lelkünk egére” – hangzik a Könyvhétre megjelent
– Nagy Gáspár verseit és Kiss Iván rajzait tartalmazó – 1956 fénylő arcai című kötet
egy részlete. Ez a néhány szó és az általuk indukált téma akár tökéletes jellemzést
is adhat a Nagy Gáspár-líra fogalmi lényegéről, hisz minden kétséget kizáróan
annak gyújtópontjában állnak.
Költészetében a kezdetektől jelen van 1956 eszméje, helyes megítélésének vágya,
valamint az idézett fogalmak: szabadság, igazság, béke újraértelmezési szándéka
a demokrácia törvényeinek megfelelően. Ezek a törekvések a közéletiség és
a politika irányába mozdítják költészetét. Nagy Gáspárnak pedig van elegendő hite
ahhoz, hogy küldetést vállaljon. Hisz abban, hogy a költő feladata annak az
ezerszer sárba tiport meggyőződésnek a jegyében érvényesül, mely a társadalom
jobbítását, új mederbe terelését, önismeretének formálását tűzi ki célul. Mindezeknek
az eszköze természetesen a vers. A vers, amelyben kimondatik az igazság.
Nagy Gáspár költészetében zászlójára tűzi e lényegi fogalmat.
Az ’56-ot megelőző évek irodalmában is nélkülözhetetlen szerep jutott ennek
a gondolatnak: példának okáért Nagy László, Illyés, Déry műveiben kulcsfogalom
lett az igazmondás, a hitelesség kérdése – felhívva ezzel a figyelmet arra, hogy
a politikának is hasonló elveket kéne megfogalmaznia és alkalmaznia.
Az igazmondás Nagy Gáspár neveltetése, háttere révén természetes cselekedet.
A kor, a körülmények által kikényszerített bátrak igazmondása már lázadássá minősül.
A bátorságot nem – „…dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem
félni” – nyilatkozza egy interjúban. A lázadást viszont annál inkább magáénak érzi,
mi több, nyíltan vállalja. „Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat!”
– írja a Ki? című korai versében.
–
Paradox helyzet, hogy költői lázadását az a hatalom alakítja és tartja életben,
melynek morális romlása egyúttal folyamatos szembenállásra is készteti. A költő
már első kötetében megjeleníti ezt az igényt: „Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György; / mit bánom, ha több az áruló, / de
lázadót is teremjen e föld!” (Gyönyörű bűnt). Később egyre hangsúlyosabban foglalja
versbe ennek szükségességét.
Makacs lázadása révén válik poézise a Kádár-kori politika radikális ellenzéki
megnyilvánulásává, az eseményekre közvetlenül és nyíltan reagáló költészetté. Erre
leginkább kortörténeti dokumentumnak is tekinthető két verse szolgál bizonyíté-
kul, melyekkel (ha addig még nem tette volna meg) tagadhatatlanul feljegyezte
nevét az irodalomtörténet krónikájának lapjaira. Az Új Forrás 1984. évi 5. számában
megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves és 1986-ban, a Tiszatájban napvilágot látott
A fiú naplójából című verse miatt a hatalom megtorolni igyekezett az addigi
költői arculcsapásokat – és az egyik esetben az Írószövetség elleni támadással
(Nagy Gáspárnak ezért fel kellett adnia titkári állását), a másikban a teljes szerkesztőség
leváltásával válaszolt.
A két vers lényege, azaz forradalmisága nem pusztán a témában rejlik (hiszen
nem ezek íródtak elsőként a rendszer leleplezése érdekében, sem a kollektív öntudat
elfojtása ellen). Az ’56-os tematika mellett nem hagyható figyelmen kívül sem
a versek megformáltsága, sem pedig a Nagy Gáspár-líra fogadtatástörténetében
egyre meghatározóbbnak bizonyuló helyük.
Törvényszerű, hogy a ’70-es–’80-as évek fordulóján a történelmi helyzet mozdulatlansága
összefügg a költői hang erőteljesebbé válásával. A beszédmód fokozatai
a korcsosult jelen helyzetére hívják fel a figyelmet, és a „kibiztosított beszédben”
kulminálnak. Majd ez a hang a ’80-as évek végétől némiképp lecsendesedik,
később tárgyiasul. Elfogy az indulat, hol beletörődéssé, hol csömörré lesz. Közrejátszik
ebben a rendszerváltás ténye is, mely valójában ugyanazokat „földi pöröket”
kínálja fel a költőnek analizálásra, csak épp más oldalról megközelítve.
Az Aki állítólag című korai vers némileg ironikus – korszakot minősítő éleslátása,
miszerint „az utókort meg akarják kímélni / egy »vértanú-históriától«” – a Kibiztosított
beszéd című kötettől kezdődően drámai tónusú keserűséggé minősül.
Változást jelent továbbá az életmű alakulásában, A tékozlók imájától kezdve,
hogy a metaforikus, képszerű nyelv is átalakul, arányaiban módosul. Lassú radikalizálódás
követhető nyomon, amíg Nagy Gáspár eljut az allegorizálatlan, kódolatlan
beszédmódig.
Eközben, sokrétű asszociációs háló alól szabadulnak fel a versek, és határozottabb,
konkrétabb jelentésirányt kapnak. Megkísérlem ezt most három – e folyamatból
kiragadott – vers segítségével bizonyítani. Például a Söprik a reményt című
vers kérdéseinek és válaszainak bizonytalansága alátámasztja a korai versek többféleképpen
értelmezhetőségét, rejtélyességét. „Elesni hol? / Elesni miben? / Elesni
a végtelen / sima semmiben.” Ezt a rejtélyességet fokozza a vers asszociációs gazdagsága,
képszerűsége. „…tudják: fenyőtűk ügetnek szívem / riadt hegyláncai felé,
sejtik: / sorsomban sír az elbukó jelen, / méhük ezért táguló világegyetem…”
Már ebben a korai versben megjelenik az ősz, amely az életműben a forradalom
egyik szinonimájává lesz. „…elhullunk majd a / tányérsapkás őszben”.
Nagy Gáspár 1981-ben, az 1956-os forradalom 25. évfordulójának emléke
előtt, két verssel is tisztelgett. Ebből az egyik a Benézünk majd a Múltidőbe… ősszel
című, mely képi gazdagsásának köszönhetően szintén igen sok, utalás értékű gondolatot
hordoz. „…keresek egy fölismerhetetlenre / pofozott őszi hónapot” – szól
a vers első felének beszélője, aki beazonosítható akár a börtönben elmélkedő
Nagy Imrével is. Az ő gondolatait „…a sírás zárkáiból, elvérző / leveleivel szabaduló
őszidő” szüli. Ezeket a gondolatokat fűzi tovább a költő, a másik beszélő.
Kettejük mondanivalóját, jól érzékelhetően a szabadság szó választja el egymástól
a vers kétharmadánál. Végül a költő az utolsó sorokban megfogalmazza a költészet
kapcsán érzett mindenkori hitvallását: „…egy élére állított / vers talán aládúcolja
az éjszakát, dőlni / készülő otthonod, roskadó házadfalát, / egy élére állított
vers sokat tehet, / jó lesz majd erre-arra, minden helyett / lesz remény, kezekben
tündöklő kenyér…” Ez tehát a költő feladata, ennyit tehet „csupán” egy eszme
életben maradásáért. Ezekkel a sorokkal az is igazolódni látszik, hogy
a közéleti költészet él; Nagy Gáspár továbbra sem hagyja felderítetlenül a kor és
a rendszer romlottságát.
Az előző versek sorába jól illeszkedik a két elhíresült vers. Bár, esetükben még
nem az áthallásoktól teljesen mentes, minden tekintetben egyértelmű beszéd dominál
– ami felszínre tör, például az Ők már kivárják… című versben, ahol már
az alcím is világosan közvetíti a költemény tartalmát: „fohász a temetetlen holtakért
és a jeltelen sírokban várakozó vértanúkért”.
Az életmű alakulásában a nyolcvanas évek végéig tehát határozottan figyelemmel
kísérhető, hogy Nagy Gáspár korábban „lázadó”-nak titulált verseiben egyre
kevesebb az öncenzúra. Ez a röviden vázolt folyamat megerősíti a korábban mondottakat:
a versek forradalmisága nem kizárólag a témában lakozik, hanem olyan
sajátosságtól is függ, mint a költői beszédmód egyértelműsödése.
Az Öröknyár: elmúltam 9 éves, és A fiú naplójából című versektől kezdődően
Nagy Gáspár tudatos, nyílt összecsapást provokál a hatalommal. Az egyikben
Nagy Imre temetetlenségét kéri számon, a másikban a forradalom elárulása miatt
tiltakozik.
Az Öröknyár: elmúltam 9 éves már a címében is feloldandó utalást hordoz.
Ez az utalás pusztán időbeli. Arra, hogy miről van szó pontosan, a szöveg és
a születési évszám összevetéséből derül fény.
Annak ellenére, hogy a cím egy időpontot evokál, az mégis összetett: két vetülete
van. Személyes és társadalmi időt egyesít, minthogy a költő életidejének 10. esztendeje
(tehát elmúlt már 9 éves) egybeesik Nagy Imre kivégzésével. A cím és verstest csupán
hangerejében és hangulatában különbözik egymástól; tartalmát tekintve mindkettő
jelentés, beszámoló, tényközlés. Az ismétlés és a töredékesség a legfontosabb eszköz
a mondanivaló hangsúlyozásra. A drámaiságot fokozza, hogy a sírt, a testet és a csontot
számba vevő kérdések sorára mindháromszor tagadó válasz érkezik: „NIncs sehol.”
Ezt tetőzi a gyilkosokat számonkérő mondat megoldatlansága: „a gyilkosok / a gyilkosok
/ se ITT / se OTT”. Az utóirat felhívó jellegű parancsa egyértelműen a közösséget
összefogni vágyó, közéleti költőt idézi: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem
szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” Bár a szerkesztők vélhetően átsiklottak fölötte,
még a történelemben kevéssé jártas cenzornak is szemet szúrt az összefüggés
a közölnivaló témája és a monogrammá alakuló főnévi igenevek mögött rejlő, mártír
miniszterelnök személye között. A cenzúra pontos helyzetfelismerő képességének meg
is lett az eredménye.
Az igazi megtorlást azonban a másik fontos vers: A fiú naplójából című váltotta
ki. Ez a vers négy részletet közöl ebből a naplóból, melyeken belül több-
rétegű jelentésrendszer rajzolódik ki. A cím és az első részlet mindjárt bibliai
jelentéssíkkal kapcsolódik a jelentésrendszer egészének vérkörébe. A Fiú ugyanis
Krisztus alakját, a júdásfa pedig Júdás árulásának történetét hívja elő. Az árulásárultatás
fogalma végighúzódik a versen. Ami kitágítja a keresztény motívumkört
– és ezzel egyúttal bevonja a közéleti jelentéssíkot is a költemény értelmezési
tartományba –, az az idő fogalma. A júdásfa évgyűrűinek száma harminc, mely
számot a vers megjelenésének évszámából levonva, megkapjuk meggyökeresedésének
időpontját: 1956-ot. A költemény tehát arra figyelmeztet, hogy a forradalom
elárultatott.
A közéleti sík jobban dominál a versben. Ezen keresztül sejlik át újra meg újra
a biblikus világkép metaforikussága. Ezek az intertextuális utalások, egyértelműségük
révén már a kódolatlan beszédmód lenyomataivá lesznek.
A „nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza”, a kétszínűség,
a „dögszag” mind-mind pontos korleírást adnak, emellett a Fiú csalódottságát fejezik
ki a morális romlás miatt. A kétszínűség először képmutató „hittérítők”-ként,
később a „maszkabál” képében jelenítődik meg.
A vers lírai énje azonosul a keresztény értékeket képviselő Fiúval, aki teljes elhatárolódással
minősíti a korszellemet, és egyre erélyesebb ítéletet mond a „független
kutyák” felett, akik „ideológia mentes csontokon / tökéletesítik a fölösleges
morgást-harapást”. Az utolsó naplórészletben bibliai párhuzamként mutatkozik
meg a Fiú cselekedete: fölvállalja az összes bűnt, amelybe beletartozik minden korábban
szóba jött gyarlóság, valamint az árulás miatt érzett szégyen is. A záró sorok
azt bizonyítják, hogy morális fölényével képes azok fölé emelkedni, akik felett
ítélkezik. Önmegszólító, a tisztánlátásra, az igazság felderítésére vonatkozó, erkölcsi
feladatot fogalmaz meg végül:
„…míg a szem él látni kell fele-Barátaim!”
A ’90-es évek elejének költői hangját a lecsendesedés, majd tárgyiasulás mellett,
az irónia jellemzi, mely tulajdonképpen már a Kibiztosított beszéd című kötettől
előterébe került – sajátos egyediséget teremtve ezzel Nagy Gáspár költészetének.
Az ironikus hang a téma okán válhatott jellegzetesen egyedivé. A költő
ugyanis olyan társadalmi szituációk kapcsán mutat rá az igazságra az irónia segítségével,
mint: a történelmi tények megmásítása, az erkölcsi romlás kérdése vagy
önmaga – mint felelősségtudattal rendelkező költő – ellehetetlenítése.
A rendszerváltás és az azt követő évek még több okot adnak az effajta szemléletmódra.
Az irónia magába olvasztja a keserűség és a lemondás hangjait is.
A „Mit hoz a múlt”? című versében a tíz évvel korábbi Öröknyár… sorainak:
„…és nekünk nem szabad feledNI” – áthallásával a helyzet változatlanságára
hívja fel a figyelmet. „Bár a Múlt-at egy félországnyi lakosság […] végképp eltörölné,
mert egyszerűen / kellemetlen s pszichológiailag is bizonyított, / hogy a felejtésre
[…] való hajlam / alapvetően emberi tulajdonság…”
A Magyar abszurd című versben – amellett, hogy pontos analízist készít, melyben
abszurd drámának minősíti az aktuális történelmet – szintén az Öröknyár…
sorait írja át, szavait tagoltan hangsúlyozva: „el-te-met-ni … né-ven ne-vez-ni”.
1996-ban a forradalom 40. évfordulója adott alkalmat, hogy megfogalmazza
gondolatait ’56 örökségével kapcsolatban. Véleménye ekkor sem változik: a forradalomról
alkotott kép még mindig ellentmondásos, a rendszerváltás óta eltelt
idő sem hozta meg helyes és végérvényes megítélésének fordulatát. Az Antigonét
fordító Ratkó József című ekkor keletkezett vers ironikus jellemzést ad a korszak
politikai visszásságairól. Hiába telt el annyi idő, hiába raktak helyre kelletlenül
bizonyos tényeket – „veszett és vesztett szent ügyek”-et (Október), az
állandóság is jelen van. „A régi/új kreónok teszik a dolgukat: naponta bemutatják
a kaméleoni trükköt.” Különlegességet a téma kölcsönöz a versnek: Ratkó
József ugyanis szerette volna színre vinni az Antigoné-fordítását 1986-ban, mely
a történet okán az akkori kultúrpolitikától kizárólag elutasítást kaphatott. Észrevették,
amit nem lehetett nem észre venni: Antigoné és a tisztességes eltemetés
problémája félreérthetetlenül Nagy Imre temetetlenségét idézi fel.
E vers születése óta eltelt tíz év. Nagy Gáspár azóta is tiszta lélekkel, töretlenül
hisz ’56 eszméiben és a „különösre aszalt októberben” (Különös októberi kert).
2002-ben, tematikus kötetben gyűjtötte össze „1956 láthatatlan emlékművének talapzatára”
írt verseit. Ezekben folyamatosan megszólal a múlt, de jelen van az aktív
történelem is. Meggyőződése, hogy költőként feladata nem lehet más, mint
bölcs meglátása és kimondása a közélet igazságainak, a mindenkori társadalmi eseményekkel
egyidejű versbeli reflektálás. Ez a feladata ma is, a forradalom fél évszázados
ünnepén.
Nemrég, a Magyar Nemzet augusztus 5-én megjelent számában, így nyilatkozik
a költő: „…a keserűségről elég sok verset írtam” – alább így folytatja: „…mindig szerettem
összevarrni a szétszakadt szálakat”. Ha nem olvasom tovább ez utóbbi gondolatot,
akkor nincs meg az ellentmondás a két idézett mondat között. Így a jelenre
vonatkoztatva e két mondatnak pusztán annyi üzenete kell legyen Nagy
Gáspár számára, hogy manapság továbbra is vannak még szétszakadt szálak, és keserűségre
okot adó közös téma is jócskán akad. Megírásukhoz kell, hogy legyen
ERŐ is!
Hanti Krisztina
Hitel, 2006. 10. sz. p. 120-124.