NAGY GÁSPÁR: FÖLÖS ÉBRENLÉTEM
A magyar irodalomnak mindig voltak olyan hosszabb-rövidebb, jellegzetes időszakai, amikor nagyon is együtt lélegzett a korral. Egy-egy forradalom vagy jelentősebb társadalmi átalakulás megszülte a maga naplóíróit, akik — hát még ha tevékeny résztvevők is voltak – híven követték az eseményeket. íródjék a feljegyzés akár prózában, akár versben, elsősorban a tanú szól benne. Miért érdekesek az ilyen típusú vallomások? Mert hangulatuk van, mert a kor történelmén kívül a szemtanúk lélekállapotát is rögzítik. Azt, hogy miképp élték meg az eseményeket, s nem kevésbé, hogy a külvilág történései hogyan hatottak a bensőre.
Gondoljunk csak — hogy egy klasszikus példát említsek — Illyés Gyula Egy év című verseskönyvére, amely 1945-ben jelent meg a Sarló kiadásában, és az 1944 szeptemberétől 1945 szeptemberéig írott költeményeket fogta egybe. Köztük olyan remekmívű darabok is találhatók, mint a Hidak vagy nem utolsósorban a Nem volt elég. Micsoda esztendő volt az! Tele forrongással, vágyakkal, a sötétből — akkor még így tudtuk — a világosság felé való menetelés, az újjászületés izgalmával, örömével.
Ha nem is ilyen nagyságrendű, de az embereket ugyanúgy, mint a formákat erősen átrendező változás volt a pár év előtti is. Magyarország, végre szabadon, az idegen katonák csizmái által most már nem tapodtan, a megújulás első szakaszába lépett. Ha tetszik, hanem, vér nélküli forradalom zajlott le nálunk. Nagy Gáspár, a középgenerációhoz tartozó jelentős költő sokat tett azért, hogy ez az újkori földindulás bekövetkezzék. Elég csak híres Nagy Imre-versét (Öröknyár: elmúltam 9 éves) említenem vagy A fiú naplójából címűt.
Azóta, és a nyolcvankilences—kilencvenes évhez viszonyítva is, sok víz lefolyt a Dunán. A rendszerváltás izgalmai szinte nyomon követhetők a korábbi könyv, a Mosolyelágazás verseiben, s ezekben, a sóhajnyi öröm mellett, már ott van a karcos torkú számon kérő hang, amely arra próbált figyelmeztetni, hogy valamit nagyon is elrontottunk. „Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!” És ugyanitt, befejezésként; „Csontjaink vádlón / ittmaradnak / nevezik őket /ENNEK ANNAK… /kiken fogott a /magyar átok/ hetedíziglen / kannibálok!” (Békebeli kannibálok)
A kevésbé érzékeny fül is észlelheti, hogy ebben az 1989-es költeményben a pártcsatározások drámája íratik meg. Amikor már a korábbi barátok sem ülnek le egy asztalhoz, .amikor szinte csupán az számít, hogy ebben az adok-kapok világban ki kit győz le. A vértelen, ám idegölő csatákat nem kísérheti más, csak a szégyen. Talán innen a költő új, az életműben ím. hetedik verseskönyvének mérhetetlen keserűsége.
Az április 11-én, József Attila és Márai Sándor születésnapján megjelent Fölös ébrenlétem a lélek tájaira kalauzol. A föntebb már említett Illyés-kötet, az Egy év, szinte leltározó hűséggel a kinti és a benti forradalmat egyforma erővel szólaltatta meg. Nagy Gáspár 1993 –ban írott csaknem harminc verse ugyan a korforduló hangulatát, a hol kevésbé, hol jobban fölhangzó kannibálüvöltések sokkját is magán viseli, de már a lélek drámáját közvetíti.
Ez az a pillanat, amikor fordul a pálya. A befelé növő kert — poétikai vívmányként? — érintkezik még ugyan a biblia tájaival, ám nincs az a műveltségélmény, ami versenyezhetne a korábbi szokásrend és eszköztár egyszerre valós és irreális tárgymítoszával, a moralitásként megőrzött gyermekkori táj, a kis haza eleven képével, Ebben a visszaálmodó, az elíziumi mezőket balladai homállyal fedő gesztusban egyidejűleg félelem és tisztaság rögzült. A költő tragédiája, hogy oda menekül, onnan meríti az erőt a lázálmok elviseléséhez, ahonnan — a kiemelkedés természetes ösztönével vagy egy folyamat tudatos megszakításaként — „elűzetett”.
A Nagy László és Huszárik Zoltán emlékének adózó, némiképp ama halhatatlan filmet — címében — megidéző Elégia ma is az álmot két részre bontja. Először, ha csak egy villanásra is, a „tegnap még csengős szán elé fogott” büszke táncosok hallatlan derűje, a ló, a vágta mint a szabadságeszmény szimbóluma idéztetik föl, hogy annál félelmetesebben — „reggelre már minden csurom vér” —, a visszafordíthatatlanság érzetével ivódjon belénk a költő bűntudata. Bár a parasztpegazusok makulátlansága, látó, tiszta szeme valamennyire föloldja a szorongást, a menekvés egyetlen útját kínálván a szenvedőnek, csöppet sem szűnik a látomás iszonyata. „Nyugtalan álom / trappol át éjszakámon, / s az ő hatalmas szemükkel / látom: / egy lőcsre akasztott viharlámpa / is fényt terít a homályra, / és a zablák tompított / ikerfénye, de megyünk rendületlen / a ránkzuhanó sötétségbe,” Majd ugyaninnen a kérdés: „A csontvázukig kitakart / parasztpegazusok bársonyos / hasa alatt / ellátunk-e még / a vágóhidak vérkútjai mögé?”
Hiába az egy-egy versben fölbukkanó ironikusabb hang, a nyelvi játék látszólag felhőtlen bája, valami végképp elromlott. A Följegyzés című költeményben — leckéztetvén a veszteseket, akik „szabad dühükben tökélyre fejlesztették a megfeszítést ama golgotás díszletek között” — még szólhat úgy, hogy „szép volt, fiúk, üzenhetnék, ha volna / kedvem meg maradék humor-szövetem s szövegem”, a szurkoló egyre inkább megcsendesedik.
Nincs, végképp nincsen humor-szövete s szövege. S ha évekkel ezelőtt filozofikus fintorral szétszerelt egy-egy verset, nem utolsósorban azért, hogy megmutathassa ebbéli tudományát a nyelvkritikus költészet urainak, most csupán halovány utalásokkal él. Mint például a csipetnyit Tandorit idéző, az Egy örökölt kert megtisztítása című versben. A képek, a költői toposzt jellegzetessé tevő metaforák még fölidézhetik a bérbaltavári nyarakat, a vissza nem hozható éden — a fiatalság — nyomokban még most is lángoló színeit, ám a — törvényszerű?— változás megrendítő.
A költő — önszántából?, mert nincs mást tennie?, mert odakényszerítették? — maga is a József Attila-i hetedikként merül a pokolba. „Bezártam hát akaratlanul is magam / vagy mások zártak be / őrült könnyelműséggel / ebbe az elgazosodó kertbe? / ahol a megperzselt / nyári lombok között / hajnalonta ott lüktetnek még / a dalokat kigondoló madárszívek?” Szintén ebből a versből való a menekvés nem könnyű, mert riadalmat halmozó módozata is: „talán majd tisztul valamit a kép /ha eljön a kiterített számlák bérgyilkosok /és a gravitáció gyötrelmét viselő / hulló gyümölcsök ideje.”
A tisztátlan és tisztáz(hat)atlan helyzetek, ha emlékkép gyanánt is, ma ugyancsak fogva tartják. Szenved tőlük, „minden ádámok csodálkozásával néz körül”: beértek volna e kert bűnei? Megint csak a kert, a társadalom vizsgálatát bibliai keretben végző, a kép, a metafora tartományát sorról sorra bővítő s egy kissé el is idegenítő módszer hatékonysága. Nagy Gáspárnál a cruxgloriosa, a fényes kereszt — miként Vanyó Lászlónál olvashatjuk (Az ókeresztény művészet szimbólumai) -— szintén „válhat anyagtalan jellé, de maradhat a szenvedés emlékeztető jele, a megváltozás biztosítéka és a jövő reménye”.
A költő az Aranyló gemkapocs egy nekrológ szívében című költeményben — amely egyben a nemrég elhunyt erdélyi író, Székely János versnekrológ formában írt portréja is — az ikonográfiában meghonosodott formák közül leginkább a görög kereszttel játszik. (Akarva-akaratlan ezt segíti a + mint nyomdabetű is.) Először az argó — „+-be (keresztbe) tett egy szónak” —, majd a profán nyelvi mozzanat után a megfeszíttetés komor fájdalma („fölívelteti a KOPONYAHEGYRE: és három + + + ott keresztlik”), s végül egy apokrifnak is fölfogható a meghaltnak egy régebbi, fia megsegítéséért esdeklő levél-imája — íme, a megidézés fokozatai. Ebben az elsiratásban humor van, báj van, s egy fénylő pontba sűrűsödik mindaz, ami a Caligula helytartója, a Mórok drámaköltőjét tovább élteti.
A metaforikus építkezést tekintve ebbe a körbe sorolható a Betlehemi istálló-tűz, a Vargha Kálmánnak, odaátra írt Égi lábjegyzet — ez utóbbi az önportré pasztell-, a megvilágosodást híven elénk állító színeivel: „bár könnyezve is olykor / és bizton vakulva túljutok / égi lábjegyzetek rózsaerdején is / s el az Egész szívéig / halálom csöndes tisztázásáig” — és nem utolsósorban a Dávid Katalint születésnapján köszöntő Az átlelkesült tartomány.
Átlelkesült? Mitől?
Mielőtt eljutunk e verset, egyáltalán, a Nagy Gáspár-i költészetet mozgató szívjóság megfogalmazásáig, elsőbben egy kissé mélyedjünk el a szövegkörnyezetben. Senkit ne tévesszen meg az archaikus megnevezéssel is túlontúl fényesre sikeredett vallomás aurája; a portré alanyából éppúgy áradhat ez a sugárzás, mint az énekkel megtisztelt művészettörténész és a költő közti szellemi kapcsolatból, „…amikor a Te lángodból is egy nyaláb / világította át ami Szent László-napi éjszakát; / s a nagy Csillagdában — hittük!! — / ez a Föld nevű tőlünk i,s jobban fénylik / s gyorsul az egyetlen jó: a szeretet hajtószíján!’
Naivitás azt hinni, hogy a „szeretet hajtószíja” valamit is számít az egyre inkább eldurvuló világban. Nagy Gáspár — hadd mondjam így — őrülete abból az illúzióból táplálkozik, hogy a sokféle módon széttört világ, az egymástól elpörgő, egymással szemben álló részek helyébe egy egységes, mindenekelőtt az értékrendet fölöttébb tisztelő univerzum emelhető. Költészetét — álom és ébrenlét határán — ez irányítja.
A könyv homlokára jegyzett egyik mottó — a Márai Sándortól való — talán azért érdemel figyelmet, mert egyetlen mondatban összegzi a lírikust is foglalkoztató problémát. „A líra nem magánügy, de a költőnek megvan az a szuverén joga, hogy eltakarja arcát az emberek szeme elől” — hangzik, mintha saját gondolatát mondaná. Avval a megerősítéssel, hogy – mindez a könyvön szemérmesen végighúzódik — a költőnek kötelessége a megcsalatást, a politika egyenarcának diktatúrájától méltatlan helyzetbe került embert eme nyílt rejtőzés fókuszába venni.
Mert etikus költő, minden szava mögött ott az erkölcs aranyfedezete. Ezért nem akar együtt élni — hiszen szüntelenül megszenvedik e párosítást — „a széppel és mocsokkal” (A Döntnökökről), aggasztja „Jézus kisorsolt köntösének” útja (Följegyzés), földühíti ,,.az omlásveszélyes szent férfiak ideges kapkodása”, hiszen nem csinálhatnának rosszabbat, mint hogy „fölpiszkált hiúságuk salétromát kéjjel beengedik az erkölcs és jellem szentélyeibe” (Május meddő felhői alatt).
A Fölös ébrenlétem, talán a költő elkomorulása, a hangváltás miatt, jóval összefogottabb, mint korábbi verseskönyve, a Mosolyelágazás. Az ottani — köztes — állapotból a lírikus egy befelé mélyülő, az átlelkesültségnek a fonákját is mutató világba került. Naplóként is olvasható, az érzésvilág fázisait mindennél jobban kiemelő kötete az édes szó mellett (Repkény és csillagpor) magában foglalja a groteszk megvillanásait is (Ágazás, levelezés helyett), ám a biblikus hangoltságú darabokon kívül leginkább az a verse hat, amely levet minden cicomát. A Ragozások az ún. puha diktatúra emlékkönyvéből című költemény kopogó szavai azt tanúsítják, hogy a könnyen behódolókkal szemben mindig a tiszta volt az igazán erős. Két, egymással szögesen szemben álló nézet —etikai tartás —összeszikráztatása adja a vallomás erejét, melynek leleménye, hogy az egyik — önvallomás. „Ő már kimondja / Te még nem nem mondhatod ki // Ő már le is írhatja / Te még nem írhatod le // Ő már kialkudta / Te még nem alkudtad ki // (Ahogy elnézlek / Te nem is fogod kialkudni) // Ő már kiharcolta? / Te nem harcolsz velük // Ő még bízik és áltatja magát / Te már megveted őket // Őt áron megvették / Téged olcsón föladtak-eladtak testvéreid // Ő azt hiszi győzött / Te tudod: mindenki vesztett // Ő majd hőstetteiről mesél / Te még sokáig szégyenkezel // Hogy Ő és Te / és hogy Ők / akik majd Mi lesznek / ennyire és együtt túlélitek”.
Íme, ilyen egyszerű az etikus szólás, A tartást és a szólás fenségét Nagy Gáspárnak volt honnan örökölnie. A két halhatatlan mester és költő barát, Nagy László és Kormos István példája ma is eleven. Nem csupán azért idézi őket annyiszor, mert az idő — a feledékeny utókor — által ők is meglopattak, hanem azért, mert tudja: csak velük, életművük makulátlanságával érhető el, hogy a nándorfehérvári harangszó ne tiltathassék le ama bizonyos — vajon megnevezhető? — jogutódok mesterkedése által.
Újólag örömmel nyugtázom: Nagy Gáspár lírája tovább mélyült. Bár a költő politikai hangoltsága most is letagadhatatlan, a versekben egyre inkább teret nyer a magánélet. Fájdalmasan elégikus hang közvetíti a megrendült személyiség betegségekkel és egyéb nyűgökkel telített drámáját. Egyre inkább a vallomásos hang e szövegek jellemzője. A Biblia, mint kimeríthetetlen kultúrkincs és mint a világ dolgai közt eligazítani segítő erő, most is fényt ad a verseknek. Több más egyéb mellett fölhívja erre figyelmünket a kötethez kitűnő, tanulmányjellegű utószót író Karádi Zsolt is.
Az Álom-appendix a 93-as esztendőhöz című záróvers, talán a kötet legjobb darabja, arra is példa, hogy az álom tisztaságával miképp lehet fölülemelkedni e zűrös, átmeneti kor hántásain, nemtelen támadásain. ,,… hagyd meg Uram / havadnak álmomban- / esését / tétova hullását / szép vonulgatását / erdeid határán / hogy mindent takarjon / maga világoljon / sebesült Földednek / egyedül lehessen Menny-bizonyossága / add meg Uram / add meg / ébredésig essen.”
Szakolczay Lajos
Kortárs, 1994. 12. sz. p. 97-100.