Nagy Gáspár ismert költő Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse – írja a BM Szigorúan titkos! és Különösen fontos! jelentése 1984 októberében – (…) egyértelműen Nagy Imrének, az 1956-os ellenforradalom idején volt miniszterelnöknek állít emléket.
Valóban. Az információ megbízható. Ám mielőtt tovább idézném a dokumentumot, ami Nagy Gáspár új kötetének –… nem szabad feledNI… ! – a végén található, néhány BM-es finomságra, valamint tévedésre szeretném felhívni a figyelmet.
A költő tevékenysége, miként arra az illetékesek rámutattak, a Különösen fontos! kategórába tartozott a nyolcvanas években. Munkássága esztétikai élvezetétől azonban (gyanúm szerint) a különböző perszámú hivatásos olvasókat megfoszthatta a politikai tartalomra való görcsös, bár az ügyosztály szempontjából nyilván indokolt összpontosítás. Ezen a területen nem ártott volna némi lazaság. A Különösen fontos! minősítés mindazonáltal telitalálat. Akadtak az adott (szocialista) időszaknak jó és rossz, tiltott és sztárolt, mellőzött és agyonhallgatott, vergődő és ösztöndíjjal Nyugat-Európába száműzött, lázadó és besúgó, duzzogó és talpnyaló irodalmárai, különösen fontos költőt viszont alig találtunk. A Nagy Gáspár költészetét ismerők bizakodhatnak benne, hogy a korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek figyelmét sem kerüli majd el a pompás irodalomszociológiai meghatározás.
A jelentés bizonyos részei mégis korrekcióra szorulnak. Mai ismereteink alapján azt mondhatjuk: 1956-ban forradalom, nem pedig ellenforradalom zajlott le. Az ismeretlen szerző sokakkal együtt itt melléfogott. A jelentéstevő így folytatja: a költő a versben követeli, hogy a testet, mely
»Nincs sehol,egyszer majd el kell temetNI,és nekünk nem szabad feledNI,a gyilkosokat néven nevezNI.«
Megjegyzés: a vers »ni« kezdete és végződése nagy betűkkel van szedve.
Az információ ellenőrzött. Intézkedés: jelentették a BM III/III. Csoportfőnökségnek.
Eddig az ügyirat. Szép munka, ámbár bizonyos hiányérzetet hagy bennünk. Nagy Imre monogramjának felismerése komoly teljesítmény ugyan, de a lényeget mégsem vette észre az egyébként éber szakember, ezt sajnálattal és bizonyos megértéssel nyugtázhatjuk utólag. A vers valódi hangsúlya a személy (NI) felfedésén túl, az esemény szakrális azonosításán van. Ezért beszél Nagy Gáspár testről (corpusról), a földi pört a szóhasználattal égivé emelve szent föllebbezésként. Mindaz, ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett – Pilinszkytől kölcsönözve a szavakat –, és szent, amennyiben megtörtént. Nagy Gáspár világképe számos egyezést mutat Pilinszkyével. A vallási alap nem tökéletesen azonos, bár sok mindenben közös. A megtörténhetett Nagy Gáspárnál a politika szférájába esik, míg a megtörtént a szakralitás körébe. A kérdés végső pontján az emberi és isteni etikáról van szó.
Az ügyirat az előbbibe tartozva elindult a maga jól bejáratott útján. Az eSZTéta elvtársak hosszú szilenciumra ítélték a költőt. Ennek ellenére időről időre megjelent a 301-es parcellában a megemlékezéseken. Nagy Imre újratemetésén az Írószövetség őt jelölte az írótársadalom képviseletére a ravatal mellé. Az idő morális árama sokakat elsodort a hajdani miniszterelnök koporsója mellől. Nagy Gáspárt nem, ő különösebb zenebona nélkül csak a Nagy Imre Társaságból lépett ki 2002-ben.
A történet évtizedekkel korábban kezdődött. Nagy Gáspár tevékenysége iránt már a hetvenes években érdeklődést mutatott a III/III-as ügyosztály, nem kizárólag széptani okokból. Két versének – az Öröknyár (1984) és A Fiú naplójából (1986) – megjelenése országos botrányt keltett. A később felbátorodó pályatársak közül némelyek ekkor még felelőtlennek nevezték. Fölöslegesnek, veszélyesnek érezték a kádárizmus tócsájának fölkavarását, hiszen a költő akár bele is dőlhetett volna, a többiek mellé. Mindenesetre az ellenséges ellenzékhez sorolta a szerzőt az ügyosztály; ismét kitűnő irodalompolitikai érzékről téve tanúbizonyságot. A kvalifikáció – ellenséges ellenzéki – azt sejteti, hogy létezhetett kevésbé ellenséges, talán (párt)államilag engedélyezett, esetleg támogatott ellenzék is. A kérdést egyelőre homály fedi.
Nem úgy az újratemetés előzményeit. A család, az emigráció, a hazai 56-osok, a szellemi és irodalmi élet mellett a Belügyminisztérium ügyosztályai szintén készülődtek az eseményre. 1989. május 8-án az MSZMP Központi Bizottsága még a temető falain belül akarta tartani a gyászszertartást: minden preventív lépést meg kell tenni annak érdekében, hogy elkerülhető legyen egy, a temetőn kívül megrendezésre kerülő és definiálhatatlan tartalmú demonstráció. Hamar kiderült, a terv nélkülözött minden realitást. A hatalom ezután a szokásos eljárást követte: igyekezett az eseményeket a maga javára fordítani. Az ügyosztály magasabb fordulatszámra kapcsolt. Fokozott figyelemmel kísérte a SZT tiszteken keresztül az F dossziés személyeket, akik közé Nagy Gáspár tartozott. (F azaz Figyelő dossziékat külön határozattal lehetett nyitni a megfigyelt személyről; őket mozgósítás esetén őrizetbe vehették.) A megkülönböztetett érdeklődést annak köszönhette a költő, hogy beválasztották az 1956-os vértanúk emlékműve bizottságba.
Nagy Gáspár nem esett ki az időből, nem maradt ki a történelemből. Nyilván példaértékű lett volna, ha nagy és kongó verseket ír a semmiről. Az elméleti kínok szenvelgőivel szemben őt a valóság másfelé szorította. Bemutathatta volna, hogy miként kell átverni a semmi szigonyát a banális nagy halon, eljátszva a költészet mindennapos trükkjeit. Elkerülte a tiszta irodalom kísértését, nem hasadt ketté személyisége egy idézőjelbe tett lírai énre, amely légszomjasan vergődik a költészet ritka levegőjű csúcsain, míg köznapi énje kellemesen időzik a már említett langyos pocsolyában. Ez némileg nyugtalanította az ügyosztály illetékeseit, pedig akadt elég dolguk az újratemetés előkészítése körül.
Az emigrációból hazaérkező Lipták Béla, a Pongrátz testvérek, valamint a már itthon tartózkodó Krassó György miatt főtt a fejük a tányérsapka alatt. Lipták professzor lejáratására – hangzott az utasítás – tervet kell kidolgozni. Krassóval szemben – aki különdemonstrációval fenyegetőzött – az amerikai nagykövetet vetették be. Tövis fedőnevű titkos megbízottjuk útján a követség tudtára adták, hogy a kidolgozott forgatókönyvtől – a temetés kegyeleti jellegétől – való bármilyen eltérés a hatalom erőszakos fellépését válthatja ki, megakasztva a demokratizálódási folyamatot. Mark Palmer magához kérette Krassót, állítja az egyik jelentés – míg a másik, a III/III-as szerint magához rendelte (az ügyosztály nyilván maga a stílus) –, és kemény hangon felszólította a külön rendezvény lemondására. Az amerikai mentalitásnak megfelelően az ügy happy enddel végződött. A főhős, bár vonakodva, de lemondott a demonstrációról, feltételül szabva, hogy szereplési lehetőséget kapjon az MTV-ben június 16-án. Elmúltak azok a szép idők, amikor meg lehetett tagadni a vízumot, ki lehetett utasítani a népi demokrácia ellenségeit következmények nélkül az országból. A szovjet követségre sem volt érdemes elrohanni és látványosan kétségbeesni a reakciósok tűrhetetlen elszaporodása miatt. A változó helyzet új módszereket követelt. Az ügyosztály – láthatóan – gyorsan alkalmazkodott. Az USA-nagykövet esete felvet néhány megválaszolandó kérdést – például miként tehetett ígéretet a Magyar Televízió nevében –, de ezekre most ne térjünk ki. Elégedjünk meg annyival, hogy a Szervezet inkább többé, mint kevésbé uralta a helyzetet.
A belső, ellenséges ellenzékkel nem kellett ilyen kesztyűs kézzel bánni soha. 1988-ban a Ferihegyi repülőtéren Nagy Gáspárt még falhoz állították (kéjesen dúlták fel a rögtön induló) repülőgépről visszaparancsolt bőröndjeit – írja az Utazás (I.) című versében, hátha teljesíthetik a megbízók kívánalmait. A megbízókkal szemben ez idő tájt kényelmesebbnek, és főként biztonságosabbnak tűnt süketnek/vaknak lenni, ám rövidesen megkezdődött Nagy Imre koporsója mellett a nagy helyezkedés. A kegyeletüket lerovók, a gyászőrségállók között ott találtuk a bajtársakat, az 56-os szabadságharcosokat, a reformkommunistákat, a valódi és álellenállókat, az SZT tiszteket. Jelentetteket, jelentésírókat és jelentést olvasókat. Követőket és követetteket. A történeti háttérről még a következőket: a III/III-as ügyosztály előre értesült Orbán Viktor meglepetéserejű-nek szánt beszédéről. Ez nem illett az elképzelések közé. Gyöngítette a homogén nemzeti tudat kialakításáért tett erőfeszítéseket. Javában folyt ugyanis annak sugalmazása (amint egy május 30-án kelt ügyirat közli), hogy június 16-át a nemzeti megbékélés, a közmegegyezés napjának kell tekinteni. Orbán Viktor azonban – állítják az informátorok – beszédében ki kíván térni arra, hogy az áldozatok és gyilkosok közötti elhatárolódás még mindig nem történt meg következetesen. A nemzeti megbékélés jelszava mögött, azóta tapasztalhattuk, a hatalomátmentés szándéka lapult. A kísérlet nagyrészt sikerült, ha nem így lenne, Nagy Gáspár versei elveszítették volna politikai súlyukat.
Nagy Imre újratemetését a kommunista elit a saját javára fordította. A volt miniszterelnök személyén keresztül a nemzeti megbékélés ábrándját elfogadta az emigráns és hazai magyarság döntő többsége. A legmesszebbre tekintő politikusok sem sejtették, hogy a kommunista rendszer képviselői hamarosan őket, a valódi nemzeti konszenzust keresőket fogják (átmentett, szinte töretlen médiamonopóliumukkal) szélsőségessé nyilvánítani. Nem emlékeztek a taktika és etika között feszülő örök ellentétre, 1919-re, 1947–48-ra, 1956–57-re. A nemzetegyesítő, megbékélő szólamokat a kommunisták addig hangoztatják, amíg hatalmuk (ismét) meg nem szilárdul. Ezt sem szabad feledni.
A gyászszertartás lezajlott. A meggyilkolt miniszterelnök teteme méltó sírba került, a tömeg szétoszlott, csak az Öröknyár rímei maradtak a helyükön: a sorvégeken. Az ügyosztály elégedetten nyugtázta a történteket, majd meghatározta a továbbiakat a békés átmentés levezénylése érdekében. Sugallni kell a társadalom felé – hangzik el sokadszor a szokásos, bevált ötlet –, hogy érettségről június 16-án bizonyos fokú tanuságot ugyan tett, de október 23-án ennek minőségileg magasabb fokára lesz szükség, amelyben az alternatív szervezetek felelőssége meghatározó. Mindezek biztosítására Sajtóterv készüljön, amelyet az Állambiztonsági Intézkedési Terv részeként kell kezelni. 1989. június 29. ÁB Operatív Bizottság titkára. Az események ismertek. Harminchárom év távlatából érkezve október 23-án megint felhangzott a ruszkik haza!, a pasli damoj! jelszava. Nagy Gáspár kötetét záró, Láthatatlan kőre vésem… című versében is ott áll, cirill betűkkel. Különös ellenpontjaként Pilinszky holttá dermedt sorainak (Halálos csend. Gótbetűk. Németország.), melyek egy másik totalista éra áldozatainak állítanak emléket.
A magyarság története során számos alkalommal vérzett szabadságharcokban. A csatazajt gyakran követte csend és hó és halál. Tapasztalhatta a nemzet mint terem véreiből gyáva hóhér / százszámra börtönpribék és ha kell: barbár karhatalom. A szabadságigényt mégsem sikerült kiölni egyetlen rabtartónak sem ebből a népből. A Szent Koronához hasonló szakrális örökségünk a szabadságszeretet. Ezt valóban nem szabad feledni. Az 56-hoz méltó láthatatlan emlékművet mindenkinek önmmagában kell felépítenie. A talapzat már elkészült Nagy Gáspár könyvében. Verseinek egyik – ebben az írásban felvillantott – jellegzetessége a közéletiség, a nemzeti sorsért érzett felelősség Illyésen, Adyn, Petőfin át Balassiig nyúlik vissza. Igazságai nem a késői, művészi jóvátétel jegyében születtek, hanem a helyzet pontos, néha reménytelen felméréséből – és a kimondás személyes kockázatából. A költészet, jó néhány költő fenntartotta a hitet, hogy lesz igazságtétel. A tények ennek gyakran ellentmondanak.
A világ, a mi kelet-európai világunk megváltozott. A cenzorok, tehetségirtók, ilyen-olyan illetékesek változatlanul részt kapnak az ország igazgatásából, mintha mi sem volna természetesebb, hiszen már a diktatúra sem nélkülözhette a szakértelmüket. Propagandájuk hatására Mansfeld Péterből autótolvaj, Tóth Ilonkából gyilkos lesz (újfent). A lelkekben, a nemzeti tudatban épülő láthatatlan emlékműveket igyekeznek lerombolni.
A kísérlet régóta tart. A létező szocializmusban Nagy Gáspárt bizonyos időre nemlétezővé kívánták tenni, de az 1989 utáni változások sem kedveztek költészete (általában a költészet) igazságainak. A (posztmodern?) etikai relativizmus jegyében megkísérelték elhitetni – a közéleti költészetre, mint a politika morális ellensúlyára figyelőkkel –, hogy legföljebb igazságok vannak. Mindössze részigazságok léteznek. A mesterkedés mögött könnyű felfedezni a politikai önigazolás szándékát.
A költők – a Nagy Gáspárhoz hasonló alkotókra gondolok – iróniába, groteszkbe, abszurditásba forduló sorait a valóság abszurddá válása szülte, nem valamiféle megkésett kordivat. Nálunk / két vállrándítás között / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak (FÜGGÖNY) – írja a Magyar abszurdban. A vers alcíme, vagy útbaigazítása szerint Rendezői példány, ami sugallhatja azt, hogy a változások rendezői, manipulálói alakították így a dolgokat. A Rendező azonban Nagy Gáspár szótárában néha Isten – némi stílszerű iróniával: SZT – nevét rejti. Az Ő szemével látunk talán majd egyszer mindent, jót és rosszat, mondja valamelyik költeményében. (Gondolom ezt a nézőpontot (vershelyzetet) keresi mindig a költő; hitének lényegét hasonlóan, a keresésben sejtem.) Végül holt és eleven – adja tudtunkra – főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL.
A földi lét lehet abszurd, a végső ítélet ellenben nem. Tulajdonképpen itt az erkölcsi paradoxonok hatására lesz abszurddá az élet. Földi és égi pörök ezért keverednek össze Nagy Gáspár világában végzetesen és reményteljesen.
A költészet persze önmagában képtelen megoldani azt az etikai válságot, amelyet az ország (fele) természetes állapotként fogad el. A vers: alkalom az önmagunkkal való szembesülésre. Pillanatnyi csönd. Elviselhetetlen csönd. A költészet átlépi végre az irodalom határát – valahol a túlvilágon felsóhajt Heidegger és Hölderlin –, mert az ember immár költőien lakozik a földön… Természetesen nem ezt hozták a hétköznapok. A kínos csönd helyett, amikor már lehetett / minden kockázat nélkül / akkor a szabadság bajnokaiként harsányan kiabálni kezdtek azok, akik nagyon is tudták / hogy mit cselekszenek / kit figyelnek / aztán kit jelentenek / és mennyiért. Mondj egy imát értük – biztatja magát rezignáltan, a gyűlöleten felülemelkedve Nagy Gáspár. Hite cselekvés, nem belenyugvás: el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés / de / né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik… (FÜGGÖNY). A harmadik versszakban – Csendes??? / Újra csendes!!! (ÚJRA FÜGGÖNY) – ismét legördül a történelem függönye. Bennünk azonban ellibben, felidézi az 50-es évek lefüggönyözött történelmét. Eszünkbe juttatja a vasfüggönyt: az aknazárat. Néha a függöny nem elfedi, hanem megmutatja a lényeget. A vég pedig nem mindig befejezés, hiszen magában hordja az új kezdetét.
Kondor Béla számos angyala közül a legmegdöbbentőbb az Ítélkező. Fehér ruhában, szájában késsel lépdel némán felénk. Nagy Gáspár könyvének olvasásakor úgy éreztem, mintha ez az angyal jönne mind közelebb hozzánk. A költő nem bíró, de tudja, a szabadságot és az igazságot a valódi hősök és mártírok cáfolhatatlan érve – sorsa – őrzi. A látható 56-os emlékművek mellé ezért kellett odavésnie verseit a láthatatlan talapzatra.
Költeményei változatlanul a Különösen fontos! kategóriába tartoznak.
Az információ ellenőrzött.
Mórocz Zsolt
Magyar Szemle, 2003. április p. 165-172.