Eszünkbe jut-e néha, hogy próza szavunk eredetileg jelző volt? Magvát az oratio versa ellentétpárja, az oratio prosa rejti, onnan lett a kötetlenül előrehaladó beszéd neve; de ha százszor szabad folyású is: a vérbeli próza mégis a mérték művészete – senki sem tudja ezt jobban, mint a szomszéd műfajba átránduló költők.
Csoda-e hát, hogy a Szavak a rengetegből című könyv oly egykettőre elárulja: itt a mérték maga a szerző. A forma pedig az az újságesszé, amelynek egyik klasszikusa, Babits azt írja egy másikról, jelesül Péterfyről, hogy „önmagából Széchenyit és Keményt érti meg, együtt álmodik Dantéval és Platónnal”. Ez a magába térés Nagy Gáspárnál is megvan. De míg Péterfy az ars és vita hamleti kérdését a „vagy ez, vagy az” végletéig vitte, addig a Szavak a rengetegből szerzőjében irodalom és élet valamiféle közös szellemiségként, egymást nemesítő értelemként jelentkezik. Hogy azután Nagy Gáspár egész irodalmi gazdagságával és összes életbőségével sem lehet önfeledt apostola kedves költőinek, nem ő tehet róla. Berzsenyiről, Katonáról, Kölcseyről, Petőfiről, Aranyról, Szabó Lőrincről, Illyésről, Nagy Lászlóról és a többiekről szóló hiteles konstatálásaira figyelve nehéz nem észrevenni: kor és körülmény hogyan csiholják fel benne a féltés (főleg a lyukas emlékezettől való féltés) akkordjait. Vagy talán nem efféle aggodalmakat pendít meg A felejtés ellen, az Éjszakai válasz, a Követelsz? …s tartozol?
Bámulatos, ahogyan forrásaira és kortársaira visszaérez. Idegen tőle minden homályos vízió. A divatok és árfolyamok kiszolgáltatottjaival szemben ő nem a hivatkozás minél sűrűbb vadonán át, hanem a lelkesültség, a szeretet nyílt útjain akar eljutni a megértésig. Az így készülő esszében a tárgy persze egy pillanatra sem válhat szárazra szívott anyaggá! De e helyt nincs is szó tárgyról; ezt a könyvet a felelősségtudattal eltelt egyéniség jegyzi, aki egyúttal gyöngéd (néhol ironikus) tanú és gyökereihez hű emlékező: ez a könyv tele van az irodalmi közelmúlt és jelen eleven portréival. Kapott-e mostanság élőbb betűrajzot másutt Nagy László, Kormos István, érzéstelibb méltatást Hajnóczy Péter, Pinczési Judit, mint a Szavak a rengetegből betéteiben? S mennyi finom belátás fedezhető föl még a miniatűrjeiben is, amikor például Jékelyről, Határ Győzőről vagy Pilinszkyről idézi személyes élményeit.
„Jobb dolog hinni, mint kételkedni” – mondta egyszer Ady. Ha az olvasó a Szavak a rengetegből felütése előtt elfogad egy mottót, talán érdemes megfontolnia e bíztatásnak is hatályos Ady-féle gondolatot. Mert Nagy Gáspár esszégyűjteménye, bár különböző ízlés- és stílusirányú körről fest tablót, a mesterség értelmét illetően nagyon is összetartozó társaságba vezeti be olvasóját. Hívők közé, akiknek (kimondott vagy sugallt) hite túlmutat az írás belvilágán – a szerző szavaival: „kultúra: nemzetet megtartó erőforrás”. Amelyben kinek ne volna érdeke inkább hinni, mint kételkedni.
Kelemen Lajos
Szépirodalmi Figyelő, 2004. 6. sz. p. 151-152.