Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

1
A vers, az Örökre-ébren a Nagy Gáspárnál viszonylag ritka adalék szerint 1989. december 14-én íródott, s a maga módján előre-hátra megvilágítja ezt a kibontakozó költészetet, amelynek foglalata a vaskos, terjedelmes Szabadrabok című nagy formátumú verseskönyv (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999).
Lássuk hogyan?
Először egy, a Nagy Gáspár szívéhez – de a miénkhez is — közel álló Kormos István-idézet. Az első két sor ugyanis Kormos nagy számvetéséből, a tündérien hideglelős Nakonxipánban hull a hóból való. Kifordítása a vers utolsó két sorának: „hajnali félnégy csak elalszom/ ha isten is akarja álmom”… Nagy Gáspárnál mindez visszájára fordul; felébred, mert Isten nem akarja álmát, és innen beindul a sajátságos vízió! Először is ugye költők, szerelmesek, vajákosok, varázslók, elvarázsoltak, örök álmatlanságban szenvedők védőszentje a hold világol be az ablakon, ezüstös dermesztő fényével előre jelezve az „immár örökre ébren” látható és láttatott eszelős éveket, napokat, amelyek ott örvénylenek a verseskönyvben. Az utolsó két sor időtleníti, mintegy „kinyitja” a képet… Az ezredvégi fényben m az imaginárius promenádon holtak helyett sétálgat a költő.
Meg kell mondanunk, elég sok mindent észrevesz a mai – hadd maradjunk eredendően pontos szavánál —:eszelősségekből…

2
A Szabadrabok a költő ötvenedik születésnapjára jelent meg. Az alcím eligazít: Egybegyűjtött versek (1968-1998). Harminc „eszelős” esztendő termését gyűjtötte be a költő, a pazar kiállítású könyv tartalmazza eddig megjelent versesköteteinek teljes anyagát; újraolvashatók tehát a Koronatűz (1975), a Halántékdob (1978), a Földi pörök (1982), az Áron mondja (1986), a Kibiztosított beszéd (1987), a Tékozlók imája (1989), a Mosolyelágazás (1993), a Fölös ébrenlétem (1994), a Tudom, nagy nyári délután lesz (1998) versei. A költő a könyv elejére Tejfogak címmel, kedves szép meghatározása szerint a „prae-korszak”-ból is válogat(!), s 1998-as keltezésű, kötetbe föl nem vett, újabb verseivel zárja a könyvet…

3
Hatalmas ívet fog át Nagy Gáspár három évtizedes költői termése. 1968-cal kezdődik, s tízből kilenc olvasó rögtön a prágai és párizsi tavaszt asszociálja, s nem alaptalanul. (Zárójelben legalább jegyezzük meg: Nagy Gáspár ritkábban, de prózát is ír, s az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet) című könyvében – 1995 – ott örvénylik ez is!…)
A remény fellobbanásával kezdődik tehát minden, hogy azután a „koronatűz” baljós fényei világítsák be sápadt és sápasztó fényükkel a teret. Igen, ellobbant a remény. Egy 1969-es vers imigyen végződik:

Rendőrök verik szét a tüntetőket a francia fővárosban, feldübörögnek a piszichopaták és a testvéri tankok a cseh főváros terein, s az „emberarcú szocializmus” elpukkan, mint egy buborék, csak az „emberarcú vízágyú” marad, Esterházy Péter ironikus hasonlatát idelopva; jönnek a lázas hetvenes évek, a koronatűz, a nyolcvanasok, a kibiztosított beszéd évadai…
Egy 1970-es s talán nem véletlenül éppen Ratkó Józsefnek ajánlott „prae”-versben így beszél a költő:

A görcs még ott van, a költő torkából kimered, de a dadogás már sokat elárul arról, hogy miért is rekedt ki –rekesztette ki – magát Nagy Gáspár.a „ház”-ból, miért is sétál imaginárius sétányain a magasba és mélybe bujdokló hazának, a hold szúró, sápasztó, fullasztó fátyolfényében, örökre ébren?…
Csonkultságainkról – a továbbiakban jegyezzük meg ezt a Csengey Dénes által oly sokat használt s állapotainkra alkalmazott fogalmat – sokat elárul Március 15. – a hetvenes évek elejéről — című „prae”-vers, érdekesen világítva meg az évtized közepére végre megjelenő, s említsük meg, a Kormos István jóvoltából, szerkesztésében, biztatására megjelenő Koronatűz tájait; szól a világáról, panaszairól, vádjairól, a kereszt nélküli keresztre feszítésekről, a küzdelemről, hogy a költő kikövetelje magának a megszólalás jogát, egy olyan világban, ahol a „haza” már nem szól rá az ügyészére, s ha igen, akkor is csak azért, hogy utasítsa, némítsák csak el az okvetetlenkedő, hőbörgő, örökké elégedetlen, a szépet, jót, derűset, reményt keltőt, „eredményeinket” soha észre nem vevő, sőt azokkal gúnyolódó poétákat!…

És innen, ebből a letargikus állapotból érthető aztán a zsengék utolsó verse, a feketén ironikus, groteszk (mivelhogy a költő nem is annyira patetikus, mint gondolnánk, sőt!…) Kézen állani:

A keletkezés éve 1971. Egy adalék; épp abban a süllyedő, de életünkből itt nem részletezhető okok miatt mégiscsak kimerevedő, életfogytiglani év örök napsütésében ismerkedhettem meg személyesen is a költővel, aki fogta magát, és eljött megnézni a várost, ahol egyik utolsó levelének adaléka szerint Petőfi is fészket rakni szándékozott…

Nagy Gáspár tehát megérkezett Sepsiszentgyörgyre. Akkor már megvolt a napilapok mai épületének földszintjén a kávézó is; ott ültünk lengyel sörökbe fogózva és meséltünk. Ez azóta minden találkozásunkkor folytatódik, sajnos, helyzetünk óceánja és az ezen óceánokon elfoglalt helyünk bonyolultságai miatt mostanában igen kevés alkalmunk adódik a mese folytatására. De abban a reményben, hogy ami késik, nem múlik, folytatnám a Nagy Gáspár versek hőstörténetét:

Sütő András egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul; azért a hiányért, és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyermekkezet.

Az idézet a Koronatűz elejére tett ars poeticában olvasható, és pontosan kifejezi Nagy Gáspár szándékait, s jelzi, hogy útja hm? nem lesz éppenséggel „könnyű”. Az irányított kultúra aláaknázott mezőin szabadrabok kóvályognak: A „megváltó fény” is késik, nemcsak a megváltás, s az az egészben a döbbenetes, hogy itt örökké a határidő-naplók is lejárnak, nemcsak a határidők, s az igazság és hazugság madárként repül el a hold előtt. A vacogó fényben ezért állandóan fölcserélhetők. De ne értsenek félre, mindez nem írható csupán a fényvakságra. Nem!… Voltak itten fényfelelősök is, akik megszabták mit és hogyan kell látni, s akinek nem tetszett, nyugodtan belevakulhatott felismeréseibe!… Nagy Gáspár néhány verse a nyolcvanas években — amikor az írószövetségben megkezdődik a több menetes küzdelem a hatalommal, mondhatni, az igazság honfoglalásai – őrült botrányokat kavar. A fiú naplójából s egy másik, Nagy Imre emlékére írott verse felháborítja a hatalmat, a költő egy olyan tabut sért meg brutális nyíltsággal, amire Kádár János személyesen is nagyon érzékeny (mondhatni, teljesen érthető okokból, de miért kellene tekintettel lenni a gyilkosok lelkiismeret-furdalására?) hiszen:

Hát igen, így van ez mindig, Csoóri egyik világító verscímét ide adaptálva: eljő az emlékezés ideje, és mi emlékezünk.
Innen érthető a másik botrányos verse, az Öröknyár: elmúltam 9 éves kihívó befejezése is!

És azután eljött a szabadság! Sokáig vajúdott a történelem képzeletbeli méhében, s 1989 bársonyos forradalmai végre elhozták. A „szabadrab” felemelte a fejét, és körülnézett séta közben. S óhatatlanul is megkérdezte magától: ó anyám, hát ezt a (ilyen) lovat akartam én?!

4
Szabadrabok — így a cím. S az indoklás? A SZABAD alcím alatti prózahömpöly tisztelgés nagyszülei élő emléke előtt, … ma is úgy látom, hogy lényük szerint szándéktalan, ám vérbeli népköltőként jártak-keltek előttem. A gének moccanásaiban, a miértre keresve a választ, nekik köszönök hát először. És a RABOK alcím alatt, Eliotot parafrazálva azt fejtegeti, hogy: a költészet minél teljesebb szabadsága egyúttal azt is jelenti, hogy azonnal fölépíti maga körül a személyesség vonzó börtöneit, ahova csak keveseknek lehet ihletett bejárásuk…

5
Stendhal a boldog kevesek-ről beszél egyik regénye végén, nekik ajánlja a könyvet; higgyük el, azok közé tartozunk, s lépjünk vissza – tévedések vígjátékainak elkerülése végett szögezzük le végre, egy csöppet sem ezoterikus, egyáltalán nem csupán a vélt vagy valódi, kinevezett vagy született, „beavatottak”-nak érthető N.G. versek világába. Hogy sok lenne az alkalmi vers? Az előbb említett Eliot szerint tulajdonképpen miden vers alkalmi, mondhatnánk blaszfémikusan a költőt — akár a tolvajt — az alkalom teszi, noha többnyire csak a költők teszik magukat. Nagy Gáspár versei viszont legtöbbször méltóak az alkalmaikhoz. A magamfajta, versek örökös vonzásában élő „szabadrab” mindig egy-két fragmentummal felel gondolatban, ha a költő neve elhangzik. Számomra Nagy Gáspár neve után azonnal egyik ifjúkori remekműve, a Csak nézem Olga Korbutot… ugrik be, s ha álmomból felköltenek is idézni tudom az engem huszonöt esztendeje megérintő sorokat. (A nagy élményt soha nem osztottam meg a költővel, ez a vallomás helye!):

Gyengébbek kedvéért: Olga Korbut a hetvenes évek első felének tüneményesen gyönyörű, világhíres szovjet tornászlánya volt. A vers látszólag nosztalgikus hangulatai mélyén — édeni alaphelyzet: a költő nézi a szép tornászleányt és elmereng — a huszadik századi történelem tektonikus mozgásai örvénylenek! Vagy nézzük egy másik, szintén méltán híres újabb versét:

Míg az Olga Korbut mélakóros hangulatai egy számvetés keretei:

itt a megejtő bevezetés valami elkerülhetetlen és Nagy Gáspár egyre több versében megképződő, iszonyú apokalipszis előhangja. A két vers között ott örvénylenek Nagy Gáspár alkalmi versei, mivelhogy ha más egyebünk nem is, de alkalmaink versírásra, voltak az elmúlt három évtizedben is. Egy nép kereste önmagát, fuldoklott a lemeztelenítő fényben, a történelmi és örökös, visszatérő tudatzavarban. Elvették múltját, csonkították jelenét, kizsákmányolni igyekeztek jövőjét is, állandóan lekicsinyelték… Nem véletlen tehát, hogy a legbensőbb természete szerint végül is mindig, minden „alkalommal” csupán szelíden szemlélődni óhajtó, s ezt a szelíd szemlélődést vágyó Nagy Gáspár annyiszor lázadt a manipulációk és a hamisítások ellen!…
„Szabadrabságunk” egyik hiteles történetváltozata ez a könyv!…