NAGY GÁSPÁR VERSEI
Már a kötet címe jelzi, hogy Nagy Gáspár — annyi kétely és az elmúlt évtizedben egyre csak szaporodó makacs kérdőjel után — változatlanul hisz a költészet, az irodalom közösségi szerepében. Harmadik könyvének legjobb versei igazolják, hogy ez a szerep nem avult el, korszerű változataiban tovább él, s így nem sorolható a letűnt korszakok relikviái közé. A küldetéstudat nem korlátozza Nagy Gáspárt, fölszabadítja inkább. A lírai hős túlértékelésének, a vátesz, a próféta ma már valóban anakronisztikus jellemzőinek itt nyoma sincs. A „hallgatás aranyrögeivel“, „az árulás színezüstjeivel” szemben a „földi pöröket” vállaló, esendő, de szándékai tisztaságában, erkölcsi következetességében megingathatatlan költő rokonszenves portréja bontakozik ki. A hagyományokhoz körömszakadtig ragaszkodva anakronisztikussá válni, vagy a folytonosság folytathatóságának új módjait megtalálni? – ez az alternatíva állt előtte, s ő a továbblépést választotta. Arról a másságról sem hallgathatunk, mely az ő költészetét nemcsak Nagy Lászlóétól, hanem a hozzá szintén közel álló Kilencek (Utassy, Kiss Benedek, Kovács István és mások), valamint romániai magyar társaik (például Farkas Árpád) verseszményétől — a sok hasonlóság mellett is — megkülönbözteti. A társadalmi szituáció egészen más Nagy Gáspár indulásakor, de eltér az elődöktől az irónia, az önirónia, a groteszk játékosság nagyobb arányában is. A Nagy László-i tartás, kérlelhetetlen etikai igényesség a derűre, játékra való hajlammal, egy másik nagy költő, Kormos István örökségével társul. Noha a játék fontosságát Nagy László sem tagadta: „… játékosan is lehet … sorskérdésekről írni” – vallotta.
„Amíg van — lapátolni / kell a szabadságból j S gyönyörrel eltévedni / a súlya alatt” — olvashatjuk a kötet élére helyezett Mai zsoltár-kivonatban, ebben a japán haikura emlékeztető versben. Az első ciklusban (tantárgyak a fekete indexből) jelképes értelmű versek (Nyelv-tan, Föld-tan stb.) sorakoznak. Az egyikben a „semmi tündöklő árnyalatait” kiárusítók ellen szól, a másikban kérdést tesz föl: „ki mer szót, hangot emelni?” a „bemért”, „átszabott”, „eladott” földért? A költői-emberi magatartás, az ars poetica alapelemei bontakoznak itt ki. A következő ciklusban (párhuzamos koporsók) József Attila, Bartók, Nagy László, Latinovits, Szilágyi Domokos, Jékely Zoltán, Huszárik Zoltán és Pilinszky János emlékét idézi, s a nevek konkrét életutak és programok jelképei.
Az utak és kutak ciklusban maga a költészet, annak esélyei, lehetőségei nevezhetők meg versforrásként. Milyen, milyennek kellene lennie korunkban a költészetnek, s van-e rá szükség egyáltalán? „…a költészet a többféle meg nem közelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről …” — írja a Kányádi Sándornak címzett „táviratban”, máshol (Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása…) a társadalmi küldetést nem vállaló, az irodalmat önértéknek tekintő szemléletet fricskázza. Kizárólagosságról van-e szó, másféle (például avantgárdé) hagyományok elutasításáról vagy csak a nemzeti, etikai, ‘társadalmi követelményeknek eleget nem tevő művek bírálatáról? Gyanítjuk, hogy költőnk indulatait inkább az utóbbi magyarázza. Az újdonságot Nagy Gáspár nem, illetve nemcsak a formai ötletektől várja. A negyedik részben (hangtompítók) a költő legszemélyesebb gondjaként fogalmazza meg, aminek az előzőben még általánosabb hangsúlyt adott. Üzenet és kibúvó egy másik hullámhosszon: groteszk történet arról, hogy a költőt gyermekei a deviáns magatartásformára hozzák föl példának. Ellenpont a Benézünk majd a Múltidőbe… ősszel, ahol a vers „minden helyett lesz remény, kezekben tündöklő kenyér”. Alighanem a kötet egyik legjobb verse a közép-európai jelképpé magasodó Szélső ház: közösségvállalás a margóra („szélsőségbe“) kerültekkel, a személyes és a közös sors összefonódásának példája. Az utolsó ciklus (ÉvTiZeDhAtArHíD) az önvizsgálat, a számvetés verseit tartalmazza. Helyzetelemzés, hiteles, felelős költői összegzés ez „tíz lokomotívként loholó sebes évünk” után, s a „rossz jelekkel” induló új évtized előtt.
Nem egyenletes színvonalú a Földi pörök, kiemelkedő verseket (Söprik a reményt, Szélső ház) épp úgy találunk benne, mint erőtlenebbeket, például az utak és kutak vagy a hangtompítók ciklus némely darabját. A kötet így is a kiforrott, kialakult líra dokumentuma. A Koronatűz (1975) még a mesterek lenyűgöző hatását mutatta, a Halántékdob (1978) az egyéni hang, karakter kibontakozásának folyamatában láttatta a költőt. E folyamat a Földi pörökkel lezárult, s Nagy Gáspárra most már az Utassyék utáni költőnemzedékben nagyon oda kell figyelni.
Olasz Sándor
Népszava, 1983. április 9. p. 10.