NAGY GÁSPÁR ESSZÉI
Nagy Gáspár sorra megjelenő verseskötetei a szélesebb olvasóközönség előtt is nyilvánvalóvá tették, hogy a költő az idő újabb és újabb kihívásaira az erkölcs és esztétikum ritka szép harmóniájáról tanúskodó, egyéni karakterű költészettel adott hiteles választ. Így teremtette meg jelenkori irodalmunk egyik légértékesebb, gazdag hagyományt és modern, sőt posztmodern ösztönzést is egységbe fogó életművét. Költészete és annak hatása, fogadtatása egyaránt azt tanúsítja, hogy a költészetnek a mai világban is van küldetése és értelme. Ma is elengedhetetlen része lehet az egyén és a közösség szemléletformálásának, szellemi-erkölcsi gazdagításának.
Költészete gazdag jelzéseket ad arról is, hogy a költő kivételes erkölcsi érzékenységű és kemény tartású, nyitottan tájékozódó, a legkülönfélébb értékek iránt fogékony személyiség. Verseinek témáival, mottóival, utalásaival, motívumaival is kivallja azt, hogy pályakezdése óta tudatosan kapcsolódik a magyar és kelet-közép-európai irodalom közösségi felelősséggel áthatott vonulatának legnagyobb alkotóihoz. Művészetének egyik jellegadó vonása az értékóvó gazdag szellemi kapcsolatrendszer, az állandó és intenzív párbeszéd a klasszikus és az élő magyar irodalommal.
Szépirodalmi művei mellett szinte költői pályakezdése óta rendszeresen ír esszéket elődeiről és kortársairól, irodalomról, képzőművészetről, történelemről egyaránt. Életművének ezek az esszék éppúgy értékes és szerves részei, mint a mindig megfontoltan, példaszerű szellemi-erkölcsi tartással szóló interjúi, melyekben közvetlenül vall gyökereiről, szellemi kötődéseiről, erkölcsi, művészeti és politikai nézeteiről egyaránt.
Életművének ez az esszékből és interjúkból álló nagy fejezete eddig a legkülönfélébb folyóiratokban és újságokban rejtőzködött. Olasz Sándor bírta rá őt arra, hogy esszéiből és interjúiból kötetet állítson össze a Tiszatáj Könyvek sorozata számára. Nagy Gáspár bibliográfiája azonban háromszáznál több esszét és interjút foglal magába. Ez a hatalmas anyag szigorú rostálás után sem fért el egy kötetben. Így született meg a kétkötetes kiadás terve. A Szavak a rengetegből című első kötetbe kerültek a – tágabb értelemben vett – irodalmi témájú esszék. Ezt a gyűjteményt – a fülszöveg ígérete szerint – majd újabb követi. Abban Nagy Gáspár képzőművészeti esszéi és a vele készített fontosabb interjúk jelennek meg.
A közel ötödfélszáz lap terjedelmű Szavak a rengetegből nagyon fontos könyv. Mindenekelőtt azt tanúsítja, hogy Nagy Gáspár eszményi magatartású költői világának gazdag szellemi és etikai háttere van a magyar és egyetemes kultúrában. Nagy Gáspár képes arra, hogy a második ezredforduló évtizedeiben nyitott lélekkel álljon az idő kapuiban, biztos szellemi és erkölcsi pozícióból vessen számot korának fölöttébb összetett és fölöttébb ellentmondásos problémáival. Az esszékben ugyanaz a kikezdhetetlen erkölcsű, szigorúan ítélkező, de nyitott, sokféle szellemi irányzat értékei iránt fogékony alkotó áll előttünk, aki tág horizontú, mégis erős karakterű versvilágát megteremtette.
Minden témájához a maga személyességének a vállalásával közelít. Mindig személyes köze van tárgyához. Erről egyébként legtöbbször maga is vall, párhuzamot von az általa jellemzett költő és önnön magatartása között. A személyes szembesülés ítélkező értéktanúsítás is, hiszen Nagy Gáspár mindig vállalja értékítéleteit, értékválasztásait. Így a szellemi-erkölcsi kapcsolatoknak gazdag hálózatát rajzolják föl esszéi.
Könyvének fontos karakterizáló jegye a rendkívüli tájékozottság is. Kormos István törvényes utódja abban, hogy fiatal kora óta különleges figyelemmel kíséri elődeit és kortársait egyaránt. Esszéiben klasszikusainktól és kortársainktól olyan idézetek sorakoznak, amelyek az egyes életművek lényegét fejezik ki, s amelyek az ezredforduló emberének eszményi etikai és esztétikai elvei lehetnek.
Esszéi sohasem csupán szubjektív jegyzetek, noha azoknak is létjogosultságuk van, hanem minden esetben nagyon gazdag szakirodalmi ismeretek birtokában készült, irodalomtörténeti mérték szerint is szakszerű művek.
Egyéniségének pecsétje minden írásán rajta van. Esszéiben határozott esztétikai koncepció nyilatkozik meg. A létérdekű, életelvű, egyént és közösséget együtt néző, az irodalom életalakító felelősségét soha fel nem adó irodalomszemlélet sokárnyalatú, gazdag megnyilatkozása az ő kötete.
Esztétikai elemzései szerves részévé avatja a közvetlen társadalmi, politikai, főként pedig etikai vonatkozásokat is. Folyamatosan szembesíti a mi korunkat az irodalmunkból kikristályosodott magatartáseszményekkel, erkölccsel. Nyíltan vállalja az irodalom társadalomalakító szerepét, de sohasem az esztétikai érték rovására, hanem annak szerves és természetes részeként.
Kötetének túlnyomó részét kitevő első nagy ciklusába az egyes alkotókról szóló esszéit gyűjtötte össze. A másik ciklus más művészeti ágak jeles alkotóiról, a kelet-közép-európai irodalom egy-egy nagy alakjáról, illetve általánosabb irodalomszemléleti jellegű kérdésekről szóló írásokat tartalmaz.
Az egyes alkotókat elemző írások az alkotók életkora szerinti időrendben követik egymást. Berzsenyi Dánieltől a Papp Endre interjúköteteiben szereplő fiatalokig követhetjük Nagy Gáspár személyes irodalomtörténetét. Témáit legtöbbször egy-egy évforduló vagy más alkalom jelölte ki, de írásai érzékeltetik azt is, hogy mindig irodalmunk egésze felől szemléli az egyes alkotókat.
Esszéportréinak szép példája mindjárt a kötetnyitó Berzsenyi-esszé (“Kinek dicshírét a halandóságnak köde el nem éri”). Berzsenyi születésének 224. évfordulóján, 2000. május 6-án mondta el ezt az esszét Egyházashetyén. A hely az ő számára a “szülőföld-simogatás” alkalma is lett, hiszen maga is annak a tájnak a szülötte, amelyik Berzsenyi, Dukai Takács Judit, Kis János, Weöres Sándor, Nagy László, Ágh István, Kemenes Géfin László szülőföldje. Idilli tájakat idéz föl, költészettől megszentelt falvak neveit sorolja. Ezzel az otthonosságérzést teremtő körbepillantással indítja a szembesülő megemlékezést. Azt is elmondja, hogy ki kérte tőle erre az alkalomra a “rettentő oratiót”. Az egyetlen berzsenyis szó már a Berzsenyi szellemiségével való szembesülés alkalmává és mai vonatkozásúvá, sőt mai ítélkezésűvé avatja az esszét. Nyíltan szól erről egy közbevetés: “Bátor nem voltam anno sem, inkább csak: nem mertem félni. Ó, szép bájos, hetvenes–nyolcvanas évek, »kisnapóleonos«, puhának keresztelt diktatúrák, amikor én a felkölt nemességet vagy zúgolódó közértelmiséget bizony nem vagy csak elvétve láttam. Most azonban szabadságtól vagy inkább a szabadságbozótosban orcát cserélőktől, nagy leplezőktől se rettenjünk, biztat a 224 éve született nemes gazda, Berzsenyi.”
Megidézi a széphalmi mestert is, aki fogásokat ajánlott Kölcseynek Berzsenyi elporolásához. Szinte tekintetünk elé varázsolja a válaszra évtizedig készülő Berzsenyit. A Poétai Harmonistika lapalji jegyzetéből pedig Jean Paul mondatát idézi, mely Berzsenyi és Nagy Gáspár közös üzeneteként fordul szembe az irodalom egzisztenciális jelentőségét megkérdőjelező mai törekvésekkel: “Akinek most egyáltalán nincs mondanivalója, azt egy szonettben csilingelteti és táncoltatja, mint az ügyes kocsmárosok, akiknek eladó poshadt sörük van, tehát táncot rendelnek hozzá…”
Utal arra, hogy a Berzsenyi-hang hogyan él tovább Ady és Füst Milán költészetében. Ismeri a szakirodalom legfontosabb darabjait, Merényi Oszkár, Barta János, Keresztury Dezső, Orosz László irodalomtörténeti munkáit, Ágh István szép esszéjét. Németh Lászlót idézi, aki a nemzetféltés és a közösségével való teljes egybeforrás alapján Balassi és Zrínyi oldalán helyezte el Berzsenyit, az európai költészetben pedig Hölderlinnel állította párhuzamba.
Berzsenyinek a tizennyolcadik századot búcsúztató verse azt a kérdést hívja elő belőle, hogy vajon ma – kétszáz évvel később – merünk-e úgy szólni a letűnő huszadik századhoz, mint Berzsenyi a tizennyolcadikhoz.
Aztán saját Berzsenyi-élményének bölcsőjéhez vezet bennünket. A legfontosabb Berzsenyi-versekkel pannonhalmi gimnazistaként ismerkedett meg. A Fohászkodásról azt is tudja, hogy Kazinczy ezt is kihagyásra javasolta. Ez a vers ad módot arra Nagy Gáspárnak, hogy a Berzsenyi-esszé a hit fontosságáról, az “óhajtva sejtés” titkáról is szóljon.
A korabeli irodalmárok süketségével szemben – Németh László nyomán – Széchenyire hivatkozik, akinek a munkái nagy jelentőségűek a Berzsenyi-értékelés szempontjából. “Erény tanúk nélkül az az emberben a legfenségesebb dolog” – idézi Nagy Gáspár Széchenyinek Berzsenyiről írt máig világító mondatát.
Majd saját mostani, helikoni élményét említi, így kerül szóba Kodály remekműve, A magyarokhoz “végsőkig csiszolt”, rövidebb változatának megzenésítése. Pompás dallam- és versmagyarázata a költői és zeneszerzői szándék mélyére lát, midőn a pusztulás megállításának szándékát ismeri fel a művekben.
Ez a minden mélységből fölemelni akaró szándék idézi meg Berzsenyi tanítását az esszé záró soraiban is. Időszerű parancsként hangzanak Berzsenyi szavai: “Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! […] Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” A gazdag portréból közösségragasztó erő sugárzik. Berzsenyiből két évszázad óta kapnak a magyarság kiemelkedő személyiségei magatartásformáló ösztönzést és erőt.
Eszményi példa Nagy Gáspár számára Petőfi, akiben a szó és a tett egysége testesült meg. Petőfi megvesztegethetetlen erkölcse és jelleme századokon át képes világítani, “erőforrás és fényforrás egyszerre”.
Nagy Gáspár gyakran szerepelteti esszéiben saját verseit, melyeket az esszé tárgyáról korábban írt. Petőfiről, Illyésről, Jékelyről, Kormosról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Rózsa Endréről, Baka Istvánról és más jeles alkotókról írt verset az idők folyamán, s ezek gondolatait azért is építheti be esszéibe, mert irodalom- és történelemszemléletének alapvonásai még a hatvanas–hetvenes évek fordulója táján kialakultak. Azóta ezeket mindig újabb és újabb ismeretekkel gazdagítja, de lényeges szemléleti korrekcióra nem szorult.
1968, a Prágai Tavasz és annak leverése olyan tudatosító élménye volt, hogy ettől kezdve “történelmünk sebei” érdeklődésének középpontjában álltak. Folyamatosan törekedett arra versben és prózában egyaránt, hogy 1848 és 1956 tiszta szellemét ébren tartsa a magyarságban.
A történelmi érzékenység és cselekvő történelmi jelenlét szembetűnő vonása esszékötetének is. Azért ír gazdag elemzést Ferenczes István, Kiss Gy. Csaba, Kovács István és mások történelmi tárgyú műveiről, hogy igazságot szolgáltasson a történelem hőseinek és áldozatainak.
Irodalomszemléletében az erkölcs és esztétikum egymást erősítő harmóniája valósul meg. Szinte bármelyik esszéje példa lehet erre. Bárkiről szól, az esztétikai értéket mindig hitelesíti a morális értékekkel is. Farkaslakán Tamási Áron szülőházában köszönte meg azt, hogy három sárgult gépírásos lapon őrizhette másolatban a Gond és hitvallás teljes szövegét. Meg azt, hogy örökre beléje vésődtek a Magyar Fohász szavai: “Nincs módunk kitérni a hűség elől.” A Tamási-életmű centrális mondatának nevezi ezt a vallomást. Ez az ő személyes ars poeticája is.
Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verséről többször is idézi Cs. Szabó Lászlónak azt a megállapítását, hogy az a tíz legnagyobb magyar, sőt, a tíz legnagyobb európai vers egyike. Erkölcsi példa számára Nagy László és Zbigniew Herbert. Az előbbitől tanulta meg azt, hogy “a költő nem tévedhet”. Az utóbbitól pedig azt, hogy: “Cogito úr egyenes testtartása a lényeg. Erre figyelünk.” Illyés Gyula Árpád című verséből magára a költőre fordítja vissza a jellemzést: “a tiszte volt, hogy gondoljon előre”.
Hűség, tévedhetetlenség, egyenes testtartás, gondolkodói felelősség – íme, így erősítik egymást a világító elődök. Hozzájuk egy életmű erkölcsi és esztétikai súlyával kapcsolódik Nagy Gáspár, “a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke”, aki a Félelmen túli című verse mellett Szent Pálnak Timóteushoz írt második leveléből vett idézettel fogalmazza meg saját magatartáseszményét: “Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan…”
Ezekből az etikai alapelvekből következik az, hogy esszéi az esztétikai érték szerves részeként veszik számba az egyes életművek valóságvonatkozásait is. Esszéi mindig remek jellemzések, de sokszor új irodalomtörténeti felismerések hordozói, vagy háttérbe szorított értékek védőiratai is. Szabó Lőrinc születésének centenáriumán írt “följegyzései” (“Igaz vagyok, mindig félelmesebb…”) vitába szállnak azokkal az irodalomtörténészi nézetekkel, amelyek e költészet hitnélküliségét és személytelenségben feloldódó objektivitását hangsúlyozzák. Együtt olvassa Szabó Lőrinc verseit azokkal az értelmezésekkel, amelyeket a költő később fűzött hozzájuk. Az együttes szemlélés a vers és valóság viszonyának a megvilágításával mutat rá arra, hogy a Szabó Lőrinc-vers valóságvonatkozásai milyen sokrétűek: “Egy ember élete szinte a csontravetkezésen túl már a lélegző sejtekig hatol, s közben az ego mindent eltakaró láttatási igénye, az önzés ezerszer megszenvedett katarzisát, drámai vétségét úgy dobja elém, hogy a kor és a társadalom minden pokolkörét is a legobjektívebb lencsén keresztül mutatja. Legalább négy évtizedet a történelemkönyveknél hitelesebben.”
Jékelyről szólva is oda teszi a hangsúlyt, ahová nem szokás a Jékely-szakirodalomban: a magyarság sorsával küzdő verseire. Kormos Istvánról tizenkét kis esszéje szól a tanítványi hűség és az irodalomtörténeti jóvátétel szellemében.
Nagy Lászlóról is meggyőződéssel vallja, hogy sokkal többet érdemelne annál, mint amennyi figyelmet az utókortól kap. Ő Ady és József Attila társaként minősíti törvényes klasszikusnak. Költészetének társadalomkritikai létértelmező értékét külön is kiemeli: “Mert a magyar történelem fél évszázadát, s különösen az 1945 utáni história minden lényeges szívdobbanását, panaszát, sajgását és görcsét ebből a költészetből – mint hiteles leletből – érdemes tanulmányozni.” Irodalomtörténeti jelentőségű az az érzékeny esztétikai elemzés is, amellyel Nagy László költészetének hetvenes évekbeli változását magyarázza. Zbigniew Herbert termékeny ösztönzését ismeri föl abban, hogy “a remek metaforák indái közé makacsul beékelődnek prózai vérrögök, tárgyilagos kijelentések, utolsó figyelmeztetésnek szánt imperativusok”.
Nagy Gáspár mindig alaposan tájékozódik tárgyában, ezért tud egy-egy pálya karakteréről és alakulástörténetéről egyaránt a szakirodalom számára is fontos, hasznosítható megfigyeléseket tenni. Kovács István Véset című kötetéről szólva például kitűnő pályarajzot ad költőtársáról. Emlékeztet első kötetének legfontosabb darabjaira, azok különleges szépségére, majd a költői szó megritkulására a kelet-közép-európai híradások, “hídépítő” gesztusok megsokasodása idején. Megrajzolja azt a költői szemléletmódosulást, amelynek során a korábbi versek töredezettebbé váltak, majd kialakította a költő sajátos prózaverseit, illetve másik típusként a “versminimum” felé közelítő darabokat. Megbecsüli “a történelmet konokul faggató” történész munkáját is. Másik írásában pedig a történelmi igazságszolgáltatás alkalmaként elemzi Kovács István önéletrajzi regényének (A gyermekkor tündöklete) gyermeki látásmódját. Különösen fontosnak tartja a könyv utolsó lapjait, amelyek az 1956-os forradalom tizennégy napjáról szólnak a gyermeki nézőpont megrendítő valóságfeltáró lehetőségeit kamatoztatva, s egyben a költői-írói-történészi pálya genezisét is föltárják.
A kisebbségi magyarság létének problémái is évtizedek óta foglalkoztatják Nagy Gáspárt. Esszékötete ennek az elkötelezett érdeklődésnek is hű tükre. Tamási Áron, Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Markó Béla, Ferenczes István, Vári Fábián László műveit is éppoly gazdagon értelmezi, mint legkedveltebb magyarországi mestereit és társait.
Kelet-közép-európai kötődései is a közösségért felelős irodalom nagy alakjaihoz kapcsolják őt. Zbigniew Herbert és Milan Kundera katartikus ösztönző hatásáról többször vallott. Megragadta őt Czesłav Milos sorsa és pályája is, aki litván szülőföldjét kényszerült elhagyni a harmincas évek végén, de műveiben mindvégig megőrizte gyöngéd ragaszkodását szülőföldjéhez. Ebben a sorsban és magatartásban afféle kelet-közép-európai modellt ismer fel: “Európa kis nemzeteinek fiai – különösen századunkban – a történelmi kataklizmák sorozatára csak szülőföldjük elhagyásával válaszolhattak. Hogy éppen a lélek szerinti mélyebb gravitációt őrizhessék műveikben. Erkölcsben és igazságban.” Bohumil Hrabalnak azt a gesztusértékű tettét méltatja, hogy nem hallgatott azokra, akik le akarták beszélni a Bethlen-díj átvételéről. Az, hogy Hrabal Janics Kálmánnal és Duray Miklóssal együtt vette át a Bethlen-díjat 1988-ban, olyan tett volt, melynek történelemformáló súlya van: “Az Ön szolidaritása akkor felért egy csöndes rebellióval” – köszöni meg Hrabal gesztusát. Nichita Stanescu és T. S. Eliot gondolataiban pedig szövetséget talál ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a személyiségnek kötelessége ragaszkodni az emlékezés jogához. Ezzel a meggyőződéssel utasítja el “azt az ideológiává párolt nietzschei gondolatot, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja”. Hasonló határozottsággal bírálja a személytelenség apológiáját is: “Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra.”
A Szavak a rengetegből esszéi következetesen tiltakoznak az ellen az új keletű divat ellen, amelyik kétségbe vonja az irodalom szerepét az emberi sors formálásában. Nagy Gáspár Nagy Lászlóval együtt vallja, hogy “a költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó”. Szerinte az írónak legbensőbb kötelessége az emlékezés és a kifejező-megítélő hatalom gyakorlása. A költői cselekvést azzal is föléje emeli a múló időnek, hogy az ő szemléletében a halott költők is élnek, tovább hatnak, tovább ítélkeznek és tovább szövetkeznek egymással a jó emberi ügyek képviseletére.
Esszéiben evidencia az a meggyőződés, hogy az irodalom nélkülözhetetlen az emberhez méltó erkölcs és magatartás kialakításában és működtetésében. Ezért száll szembe sok-sok esszéjében a felejtéssel, a közömbösséggel, a kényelmességgel és az olcsó divatokkal. Meggyőződése, hogy az irodalom egzisztenciális jelentőségű eszköze az emberlétnek. Szarkasztikus indulattal fordul szembe az irodalom értékét, küldetését megkérdőjelező irodalomtudományi vélekedéssel, amely az irodalom mély emberi értelmének a megvilágítása helyett csupán “a semmi felfújása, a tudálékos és érthetetlen léggömbhámozás”. A költészet védelmében bírálja azt a “teoretikusi túlbuzgalmat”, amely a “prózai fordulat” hozadékainak eltúlzását is a közösségi felelősségtől áthatott költészet leváltására akarta fölhasználni.
A felejtés ellen…, avagy erősen lehatárolt legújabb fél évszázadunk a magyar poézis hét évszázadából című 1997-es lisszaboni előadásában is a magyar költészet értékei mellett érvel. A magyar költészet négy nagy vonulatát elemzi behatóan, s mindegyikből az egyéni és közösségi önszemlélet halhatatlan műveit emeli ki. Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse az ő értelmezésében “egy nép szabadságharcának lesz a tételesen megfogalmazott igazolása”. Pilinszky Apokrifje “a háború utáni kábult Európa alap-szövege, a háború utáni döbbenet verse”, melyben “a semmivel és a bűnnel néz farkasszemet a tárgyak közül »kimeredő« ember”. Weöres próteuszi és orpheuszi költészetének is van “történelmi ágyazottsága, sőt éles és frivol politikuma is”. Nagy László látomásos-metaforikus költészete “Balassitól, Csokonain át Ady és József Attila költészetének leghangsúlyosabb szálait képes volt egyetlen csomóba fogni. És sohasem volt szavakban olcsón magyar, de minden sorából, képalkotási rendszeréből magyarsága bukkan elő, az a tájékozott és nagyvonalú magyar mentalitás, amelyik ismeri a közép-európai népek folklórját, történelmét és a hasonlóságokat éppúgy, mint a tisztelni való különbségeket.”
Nagy Gáspár költészetével és egész magatartásával egyik előkészítője és ösztönzője volt a kommunista diktatúra felszámolásának. 1968-tól két évtizeden keresztül következetesen ragaszkodott “az emlékezés jogához”, következetesen küzdött a személyiséget és közösséget egyaránt méltatlan emberi sorsra kényszerítő diktatúra ellen. A nyolcvanas évek volt az ő nagy évtizede. Naponta érezhette akkor, hogy a költői szónak, költői cselekvésnek hatalma van a politikával szemben is. A kimondott igazságokat nem lehetett többé nem létezőnek tekinteni. Személyes bátorságának, kiállásának igazi jutalma az volt, hogy 1989. június 16-án cselekvő részese lehetett “a megalázott nemzet kegyelmi pillanatának”: az írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel ő helyezhette el a mártírok sírján.
Személyes történelme a nemzet történelmének kitörölhetetlen részévé vált. Azt remélhette akkor, hogy dinamikus új korszak kezdődik a magyar történelemben. Hamarosan tapasztalnia kellett azonban, hogy a rendszerváltozás nem az ő erkölcsi elvei szerint történik. Nagyon gyorsan elmúlt a “kegyelmi pillanat”. Nagy Gáspárnak hamarosan az lett a belső kötelessége, hogy költőként és esszéíróként egyaránt tovább gyakorolja a “megítélő hatalmat”. 1991-ben már így kellett kifakadnia: “Rotyog a kondérban az áruláslecsó. Szaglik az ország. Barátaink lében, illatban utaznak. Pénz és siker. Amíg lehet! Ahogy lehet! Szabad rablás az igazi szabadság és demokrácia előszobájában.”
Műveiben a rendszerváltozás másfél évtizede szomorú tapasztalatainak látleletét is el kellett készítenie. Lehangoló élmények sokaságáról kellett és kell számot adnia. De változatlanul vallja Illyéssel, hogy a költők “a reménység helytartói”. Ma is a reménység helytartójaként él és dolgozik. Kötetének némely esszéje már-már szakrális szellemiségű.
Ma is változatlanul bízik az irodalom értelmében és hatásában: “Az érzékeny olvasó, megérintett, a szíven ütött bekapcsolható e megmagyarázhatatlan áramkörbe. A jó vers kegyelméből a szüntelenül ellenkező, az ellenérzésekkel megvert, a világban rohangáló ember eljuthat a maga damaszkuszi útjáig: beragyogja a szabadság elviselhető fénye.”
Nagy Gáspár könyve a tehetség és a jellem találkozásának felemelően értékes és szép dokumentuma.
Görömbei András
Hitel, 2004. 10. sz.