Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár is azt tanulta az “iskolában”, hogy – noli tangere! nem érinteni!; persze, ő még latinul tanulta, azóta a humán tárgyak egyre csak mennek kifelé a divatból, de viszont bizonyos dolgok meg éppenséggel mennek befelé a “divatba”. Ez a “nem érinteni” is ilyen. A latinok közismerten bölcsek voltak, nagy tapasztalatú nép, volt miből meríteni. És tapasztalatban nálunk, magyaroknál sincsen hiány; s a mi történelmi tapasztalatainknak sikerült annyira megérinteniük minket, hogy ilyenképpen összegezzük véleményünket: “Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

Emberi arcot, nőt, igazságot, szépséget, becsületet; nem érinteni tudást, véleményt, hitet; nem érinteni a jót – “úgy tenni, mintha különben is / vak, süket és néma lennél.”
…Az ám, hazám!
Ezzel szemben Nagy Gáspár új verseskötetében is azt bizonyítja, hogy rosszul tanulta meg a “leckét”. Nem fél kinyújtani a kezét a “dolgok” felé. Nem fél megérteni, megérinteni…
Ő tehát egy érintő. Mivelhogy őt is megérinti a világ, ő viszontérinti a világot. Egyszerű és tiszta gesztussal, mint amilyen egy kézfogás lehetne. Mikor sokak szemében a bizanténus hajlongás a sikk, a költő kezet nyújt, mivelhogy egyenlő félnek gondolja magát. A többet-tudás “igazi keresztjét” hurcolva egyetlen fegyvere a kibiztosított beszéd. “Kibiztosított beszéd” – kötetcím. Ki biztosítja a költőt, hogy beszéljen?

“Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát” – mondja a mottóként kötetkezdő Most és későn, és az a szív, amely “félreveri az éjszakát”, egyszerűen csak annyit tesz, hogy nem fogadja meg a kesérű intelmet: “legalább jó hangosan / kerüljük meg mindazt / amiről suttogva se / szólhatunk”.

Két idézet a további ismerkedéshez:
“Roppant szorgalmasak igyekvők / ezek a roppant-gerincű fiúk / az árulásban máris verhetetlenek / s onnan már nincsen visszaút” (Verhetetlenek) – “A módszer fényesen avult,/ akár egy cigarettás-dózni: /hallgatni már megtanult, / most tanul hallgatózni…” (Egy feljövő kiscsapatra – lábjegyzetben; nemzedéki ”csapatról” is szó lehet).
Ilyen “keserv-verseket” (utalás: Simonyi Imre) ír hát vajon Nagy Gáspár rendületlenül /oh, magyar/? Kesereg a világon, mivelhogy megváltani nem tudja? Sem kiváltani, sem aprópénzre váltani?

Nem!

“A szavak között már nincs irgalom: minden az égbe robban Jézust szívmagasságban, szemből leszólítani, amire csak a vérző katonáknak, költőknek van joguk.” /Helyzetdal, borítékban) Vérző szó, vérző irgalom, vérző költő?… Szívmagasság! Erről van szó.
A “bátor” olvasó, lám, milyen könnyen sziszeg! Mert: mondja, kimondja… milyen bátor. Leeresztjük ablakunkon a rolót, a sötétben lámpát gyújtani is elfelejtünk. Nem baj. Elég, ha a Költő beszél helyettünk. Ez mindig egészséges munkamegosztás volt. Elég, ha ő elég, lánglelkű dalnok.

Bátorság… Mit is értsünk e szón? Hiszen a költőnek nincs szüksége bátorságra, ő nem bátor, amikor bátorkodik… Bátorkodik kimondani, amit gondol. Amikor “a versek frontideje eljön / a világ érdekei fölött / lengnek a világ énekei / dúdolgatod dúdolgatod” (Alvászavar – frontidő). Mivelhogy a költő megérzi a frontot, az agytekervényein érzi, az Idő patái gerincvelőt fröccsentenek, ezért meteoropata a költő, a kór neve: alvászavar. Kor-kór. Történelem.

– írja Szélben és szemben cimű versében. És ami szélben áll, azt fújja a szél. A Nádból való vers (magyar kiszámolós mondóka) arról „szól”, hogy a nád kihajladozza a hajlékonyság és a törhetetlenség titkát. “Az ember csak egy nádszál, hanem gondolkodó nádszál” – írta Pascal. És mert gondolkodik, látnia kell, amikor “… vízen / át / tavon / át / úszik feléd / egy nádvágó / na / szád”. Ez a nagy szecskavágó, a Történelmi Idő végzi rajtunk folyamatosan eltökélt munkáját. S a Zónaidőben… “Időnként a költők / elviselhetetlenül egyszerű kérdőjeleket / rajzolnak a levegőre / időnként meg telibe kapja őket az ihlet / és verset vétkeznek / azaz kéjjel szaporítják a szót / időnként a költők / vállrándítanak a szemérmes világra / tiltott szavakkal hálnak nappalonta / időnként a világ / kérdőjelet rajzol költőire / leginkább piros krétával / szívtájékon: jöhet az őszi nagyvadászat” (Időnként).

A vétkes vers nem kedves a politikának, mert a politika más léptéket használ és nem a nádszál-emberben gondolkodik. A politika zavarba jön, ha hibáira emlékeztetik, noha a történelem mint olyan nem más: kijavítható hibák sorozata. “Mellébeszéd” volna a költő részéről mindig elbújni a képes beszédbe. Vagy csak Lányról irni, Ibolyás Illatokról, és úgy általában az Igazságról. Hiszen csak „i” betűs gazság minden igazság, hogy végül is föltegyék rá a pontot.

Nagy Gáspár Kibiztosított beszéd-e a fájdalmas érzékenység, a meztelen ideg, a pontos szó, a megvesztegethetetlenség kötete.
Vesz – nem elad; nem veszt – gyűjt; nem vészt kiált – csak kiállt. És elkereng fényévekre “a tapétás / dalnokoktól”. Ő: a félelmen túli tartomány dalokra elszánt kölyke.