Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

NAGY GÁSPÁR VERSEI – KISS IVÁN RAJZAI

Nagy Gáspár kisgyerme kora óta tudja, hogy mit jelent a magyarság számára az ezerkilencszázötvenhatos forradalom és szabadságharc. Alig múlt el hét éves, amikor maguzktól a Nyugatra menekülő forradalmároktól hallotta a forradalom igaz történetét. 1958 júniusában szülei meggyászolták a forradalom kivégzett miniszterelnökét. Kitörölhetetlen emléke ez. Nagy Gáspár 1949. május 4-én született. 1958. június 16-a ezért lett számára Öröknyár: elmúltam 9 éves. A pannonhalmi bencés gimnázium is tudatosította benne történelmünk sebeit. Majd 1968 jegyezte el végképp a történelemmel.
Költészetében és esszéiben, prózai műveiben pályakezdése óta keres „egy felismerhetetlenre pofozott őszi hónapot”, és képviseli a „legtisztább forradalom” eszméit. Ez az erkölcsi eltökéltség íratta meg vele rendszerváltó verseinek egész sorát. 2002-ben a Püski Kiadó „…nem szabad feledNI…!” címmel, „versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára” alcímmel adta ki Nagy Gáspár hetvenhat versét. Ez a kötet a „legtisztább forradalom” leggazdagabb és legbátrabb szembesítése a magyar irodalomban a forradalom eszméit meggyalázó diktatúrával, majd a „békebeli kannibálok” és a „magyar abszurd” mai világával. Nagy Gáspárnak az árulásokat, történelmi hazugságokat leleplező indulatát a forradalom tisztasága motiválta. Verseiben eszményi példaként élnek az áldozatok, a forradalom hősei.

Az 1956 fénylő arcai kötet költő és képzőművész különleges egymásra találásának eszményi példája. Kiss Iván egykori fényképek segítségével rajzok százaiban keltette életre a forradalom alakjait, azokat a hős fiatalokat, akik közül legtöbben a forradalom áldozatai vagy a forradalmat ellenforradalomnak minősítő kommunista diktatúra mártírjai lettek. A két művészi világ rokonsága, a forradalom eszméihez, hőseihez való hűsége egymást erősítő módon társul ebben a kötetben.
Nagy Gáspár Október végi tiszta lángok címmel a gyászmise rendjét követő hét részes „oratorikus emlékezés”-t írt „1956 vértanú hőseire”. Kompozíciójának ezt a szakrális jellegét az egyes tételek címe is jelezte a vers folyóiratbeli közlésekor: 1. (REQUIEM), 2. (KYRIE), 3. (DIES IRAE), 4. (LIBERA ME), 5. (SANCTUS), 6. (AGNUS DEI), 7. (LUX AETERNA).
Kiss Iván rajzainak egyik része a végzetes leveretést örökíti meg. Ezek a képei szinte illusztrációként illeszkednek Nagy Gáspár „oratorikus emlékezés”-éhez.
Sok-sok rajzot készített a forradalom diadalmas tizenkét napjának örömteli pillanatairól is. Azokról az arcokról, amelyekről a megnyert szabadság öröme sugárzik. Ezek a rajzok ihlették Nagy Gáspár Fénylő arcok és tükörképek című kompozícióját, a diadalmas forradalom megidézését. A forradalom tisztasága, felszabadító öröme teremtette meg benne azt az eszményi belső tá­at, amelyik erőforrásul szolgált neki a forradalom eszméiért folytatott több évtizedes küzdelmében.
Így jött létre az 1956 fénylő arcai kötet, mely Nagy Gáspár két kompozícióját nem a versek keletkezése, hanem a történelem tragikus rendje szerint tartalmazza: a Fénylő arcok és tükörképek a kötetben az első kompozíció, ezt követi az itt alcímek nélkül szereplő Október végi tiszta lángok. A verssorokkal párhuzamosan pedig Kiss Iván képei mutatják meg ugyanazt a világot. A versek és a rajzok kölcsönösen tükörképei egymásnak.
A kötetet – mondhatjuk: csoda folytán életben maradt – két egykori forradalmár, Rácz Sándor és Wittner Mária írásai keretezik. Rövid üzenetük mellett ott van a Kiss Iván által megörökített fiatal arcuk és ott van mai fényképük. Az ötven esztendővel ezelőtti és a mai tekintetük egyaránt a forradalom iránti elkötelezettségüket, a forradalommal való azonosságukat tanúsítja. Rövid üzenetük is a forradalom iránti hűségre szólítja fel a mai nemzedékeket. Rácz Sándor arra ösztönzi a művészeket, hogy állítsanak örök emléket „a névtelen pesti srácoknak, akik a magyar szabadságot többre tartották életüknél”. Mint élő ’56-os örömmel üdvözöl minden tiszta szándékot, mely „közelebb hozza és megérteti az utókorral az emberiség történetének legtisztább forradalmát”. Wittner Mária szavait a forradalom hőseinek meggyalázása és elpusztítása ma is keserű indulattal telíti. Felháborodott szomorúság tölti el amiatt is, hogy a forradalom elárulói kiárusítják a Hazát. Nagy Gáspár és Kiss Iván kötetében viszont az igazságtevés bizonyosságát látja, mert a rajzokat nézve és a verseket olvasva elevenen jelenik meg előtte a forradalom heroikus küzdelme, felfénylenek a múltból a feledhetetlen arcok, nevek, „akik soha nem mentek el, mert lelkünkbe gyökeresedve tovább éltették bennünk a szabadság zsarátját”.
Nagy Gáspár és Kiss Iván könyve egyszerre idézi meg történelmünk legnagyszerűbb néhány napját, a magyarság nemzetté emelkedését, a szabadságvágy forradalmi kifejezését, a megnyert szabadság örömét és mindennek a drasztikus eltiprását. Ezt a feloldhatatlan kettősséget a kötet katartikus felülemelkedéssel fejezi ki: sok-sok változatban tanúsítja, hogy azok, akik a szabadságért életüket áldozták, ma is élnek a nemzet emlékezetében:

Ezzel a tanúságtétellel indul Nagy Gáspár Fénylő arcok és tükörképek című verse, s ezt mutatja Kiss Iván rajzain az örömöt sugárzó sok-sok arc. A költő kozmikus távlatba is állítja az egykori csodát. Ezektől az arcoktól az egész Föld új dimenziókkal gazdagodik: „ilyenkor jobban világít / és gyorsabban forog!” Ez a hatalmas emberi tett örökre biztos pontot jelölt ki az időben, mindig éltető forrás marad az az októberi keddi nap, amikor a nemzet szabadságvágya diadalmasan megnyilatkozott Megjelenik a versben és a képeken a forradalom ifjúsága, amelyik az egész nép helyett cselekedett „romolhatatlan / fénylő arccal / szinte már időtlenül”. Nagy Gáspár verse érzékletesen idézi fel azt a szabadságmámort, amelyiknek hatása alatt az első vércseppeket nem sérülésként érzékel­ék a forradalmárok, hanem egy új vérszerződés tanúságtételének minősítették. Mintha a nép több évszázada készült volna erre a békés honfoglalásra, úgy jelenik meg az új vérszerződésben a magyar nép szabadságvágya. Aztán tovább erősödik a versben és a képeken a magyarság történelmi képzetekhez kapcsolódó szabadságakarata, mely szakrális történelmi és kulturális motívumokkal jeleníti meg a forradalom történetét. „Népvándorlást / idéző mámor / zúdul át / a lapító csöndre / szoktatott utcákon / száll magasan / annyi megszentelt / árva dallam.” Ezek az árva dallamok a magyarság nemzeti énekei, a Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal.
A vers szakralizálja is ezt magyar történelemben oly ritka boldog pillanatot. Rajz és vers Petőfi megidézésével is összekapcsolja 1848-at és 1956-ot, a magyar történelem két kivételes pillanatát. Megjeleníti a forradalom eseményeit, a zászlók­ól kivágott címereket, a hulló vörös csillagokat. Körbejár „a címerét vesztett zászló”. A felszabadultság játékos örömét fejezi ki az is, hogy a fiatalok kidugják fe­üket „a kerek vászon-nyiladékon”.
Újra visszanyerik értelmüket a szavak, újra ember lesz az ember, magyar a magyar:

Vers és rajz egyaránt megjeleníti a gyönyörű lányokat és a „drága srácok”-at, a sugárzó arcú munkásokat, az értük szót emelő, mellettük kiálló „régi-új miniszterelnök”-öt. De az örömöt ellenpontozza a versben a tragédia jelzése és előrejelzése: A gyönyörű lányt egy tankból lelőtték, a „szent süvölvény”-t pedig „(később mikor már felnőtt) / bitóra küldte az önkény!” Az (Utóirat) már az októberi fényes napokat követő novemberi első vasárnappal kezdődő árulás és tragédia drámai képe. Ezt ellenpontozzák a záró sorok, amelyek fél évszázad múltán is a forradalom hőseit és mártírjait igazolják. Emellett azt a szándékot is szakrális hangvételben fogalmazzák meg, hogy a forradalom értékeit óvni és éltetni kell ma is és a jövőben is:

A Fénylő arcok és tükörképek a forradalom krónikája: a kivívott szabadság mámorító örömétől a leveretésig követi az eseményeket. A kötet másik nagy kompozíciója, a hétrészes Október végi tiszta lángok a forradalom vértanú hőseire emlékezés révén emeli föl időtlen és szakrális fénybe a forradalmat. Ez a kompozíció a rekviem hangjaival indul, az értünk elesett legjobbjainkat siratja, a „sortüzek gyalázta Magyarország”-ot idézi meg. A gyász értelmét rendkívüli dimenziókkal telíti a forradalom. Az, hogy „március idusa lángolt / egy letiport nemzet szívében”, hogy az egész világ csodálta a magyar forradalmárokat:

A sok-sok „vértanú-Dávid” sorsát Krisztus halálával vonja párhuzamba: „a megtöretett test és a kiomló vér / misztériumát másolták le hányszor…” De legyőzhetetlenségüket vallja, hiszen holtan is a szabadság értékéről és legyőzhetetlenségéről tanúskodtak. Holtan is erősebbek maradtak, mint gyilkosaik, mert holtan is a szabadságakarat jelképei. A kyrie, a könyörgés így válik Nagy Gáspár versében az igazi hősök melletti tanúságtétellé. A harmadik rész az országot sújtó végítéletszerű állapot, a dies irae bemutatása, a „brutális csönd” és a „szorgos hóhér-idő” felidézése a versben és a képeken egyaránt. A verskompozíció és a képsor visszafelé halad az időben. A halálra ítéltek és a Nyugatra menekülők megidézése után eljutunk a forradalom kitöréséig, az első forradalmárokig, a szabadságért küzdő szent suhancokig.
Ezután a sanctus, a dicsőítő ének következik, az emberi szabadságakarat éneke. Az adott történelmi helyzetben annak az igazolása, hogy a halál több lehet az életnél, s „ezerszer szentebb a gyávaságnál”. Nagy Gáspár verse és Kiss Iván képei az emberi szabadság pótolhatatlan értékéről vallanak, az emberi szabadság örök értékét tanúsítják. Ezt az eltökéltséget erősítik föl a kompozíció utolsó részei. Fél évszázad múltán tesznek tanúságot amellett, hogy nem volt hiábavaló a hősi küzdelem. Könyvük valóban fénybe emeli azokat, akik életüket áldozták a nemzet szabadságáért, és ezzel példát mutattak a nemesebb emberlét igényére. Azt sugallják, azt kérik, hogy a nemzet értse meg a hősök áldozatának értelmét, kövesse példájukat abban, hogy a szabadságigényét soha fel ne adja

Görömbei András
Hitel, 2006. 10. sz. p. 82-85.